Barbély Virág – Székelyhidi Zsolt: Terasz két főre, kilátással – pronto!
Többhetes toszkán kiruccanásunk egyik állomása a Pizzázó, vagyis… rendben, helyesbítünk: inkább a pizzákhoz igazítható városokról van szó. Mi pedig pizzázói, vagy persze városozói minőségben járunk-kelünk a Toszkána–Lazio–Umbria-háromszögben. Ez az egész pizza-dolog nagyon messze vinne, és akkor még nem is említettük, hogy nekem (értsd: Zsolt) a penne all’arrabbiata az örök kedvencem, de a „pizzát enni és…” kezdetű anekdoták sorát nem akarnám pont Olaszban megtörni, szóval a három pont után jöhet a Porto San Stefano-sztori, ahol, persze, megláttuk a tengert, és elgyöngültünk.
A tenger napsütéssel vegyítve a csodák csodája, így nem is volt kérdés, hogy városnézéseink egyikét a Tirén-tenger partvidékére koncentráltuk. Biztosan mindenki ismeri így vagy úgy Livornót és környékét, a homokos partokat, meg fövenyeket, meg az azzal járó fürdési élvezeteket. Mi tehát, merthogy egyébként is az olasz csizma egy másik, Rómához közelebbi részén tanyázunk, jobbnak látjuk, ha egy kevésbé ismert, ámde meglepőbb ívű és elhelyezkedésű szakaszán teszünk látogatást. Itt pedig egy nagyon érdekes, háromíves csatlakozású, kisebb szigetre (félszigetre?) jutunk, azon belül is egy kikötőbe, amire egy Porto San Stefano nevű városka épült, aminek még most, novemberben is remek mediterrán hangulata, napsütéses meredélyei és halászhajókkal bőven tarkázott kikötője csábítja az arra (direkt) tévedőket.
Nos, akkor mi eszünk egy pizzát, gondoljuk, hiszen a trattoriák és pizzériák nyitva. Igen, nyitva, ámde a kilátással megbolondított külső teraszok mégis mind zárva. Tény, hogy Toszkána ilyentájt nagyon esős tud lenni, és hát a turisták sem szaladgálnak olyan mértékben és sűrűséggel, hogy miattuk egy sokasztalos külső teret üzemeltessen a tulaj. Jól van, éhesek vagyunk, amit sem a tenger, sem a napsütés nem tud önmagában megoldani, így gyorsan döntünk, Gerry (gondolom, Geraldo) éttermébe ülünk be, egy hangulatos, zárt kisszobába, nevezzük így. Az árak nem túl felülárazottak, épp megfizethetők egy kisebb zsebben elférő pénztárca tulajdonosának is (hozzászámolva a húsz százalékos terítékdíjat, ami itt Olaszban nem is túl ritka plusz fizetség).
Ülünk hát benn az étteremben, viszont ez így nem olyan jó. Nézzük az étlapot, Szifon a földön… Hmmm… Egy hirtelen felbátorodásból kiindulva az odalépő fiatal pincért angolul kérdezzük, hogy esetleg mégis egy pici asztalnyi helyet, ha már egyszer az életben idelátogattunk, tudnának-e biztosítani számunka kint… És a válaszon meglepődünk: hogyne, persze, mondja tárgyilagos rövidséggel a fiú, majd kitessékel minket az általunk már előre kinézett helyre, a terasz felpóckolt asztalaihoz.
Kisvártatva a pincér és a chef (talán épp Gerry aka Geraldo) megbontja a nejlonnal fedett asztalokat, és kihúz számunkra egy épp megfelelőt a szükséges székekkel, majd kék papírterítőt és a teríték többi részét is előkeríti nekünk, végül hoz két étlapot. Így akkor tehát teljesül az álmunk, gondoljuk és örömünket ettől kezdve már csak épphogy tudja pozitív irányban módosítani az elénk tárt szalámis pizza és a rikottás-spenótos tortellini, ami, na, mondjuk ki, hiába nem bizonyított a létezése: isteni! És akkor erről a megevés tényének közlésén túl többet nem is érdemes szólani… Egészségünkre!
Szöveg és képek: Barbély Virág és Székelyhidi Zsolt, Porto San Stefano. Kísérő: Szifon.
