Pető Tünde: A piros fazék dicsérete

Nemrégiben skandináviai magyar irodalmi társaságot láttam vendégül Koppenhágában. Tekintsünk most el annak elemzésétől, mit jelent Skandináviában magyarnak, pláne magyar betűvetőnek lenni, koncentráljunk inkább a menüre. Nem nagyon akart összeállni, mit is főzhetnék, mígnem egyszer a konyhában szemembe ötlött az a piros, zománcos fazék, amelyet Magyarországon vásároltam.

Ez egy abszolút szentimentális üzlet volt, tekintve, hogy egy ilyen piros fazék láttán mozaikdarabokként jelennek meg az ember lelki szemei előtt gyermekkorának ízes darabjai: a túrós tészták, a tökfőzelékek, a töltött káposzták világa. Az elbliccelt gimis órák, az első szerelem, az első csalódások és az első sikerek mind ott rotyoghatnak egy ilyen fazékban, ha az ember megfuttat egy kis hagymát olajban vagy zsírban, paprikát tesz bele, felengedi és ad hozzá még valamit. A piros zománcos nosztalgiaedény egyben a receptkönyvet is tartalmazza, és nekem is kidobta a menüt, mint valami automata: egyszer csak ott volt az üzenet az agyamban arról, hogy a gulyás tökéletes választás lesz.

A piros fazéknak ezúttal csak képzeletbeli automata receptfunkcióját tudtam használni, mert magához a gulyáshoz – ennyi éhes szájnak – kicsinek bizonyult volna, így egy méretesebb edényhez kellett folyamodnom, amit rettenetesen sajnáltam, de nem volt mit tenni.

Jó lenne jövőre egy nagyobb piros fazék…