S. Nagy Katalin: Kanizsai betlehem
A napokban lettem kész az Arnolfini Szalon esszéportálnak szánt írásommal a napkeleti bölcseket vezérlő csillagról. Az utolsó sorokat rendezgettem, amikor élesen és élénken megjelentek előttem a messzi gyerekkorból a háromkirályok a nagykanizsai Szent József templomból, ahol minden karácsonykor imádkoztunk tüdőasztmás öcsémért, valamint az őrtilosi betlehemkészítés és a zajos, énekes betlehemjárás.
És akkor megéreztem az otthoni mézeskalács fűszeres illatát. Kevés boldog családi együttléteink egyike, amikor anyai irányítással a négy gyerek nemcsak karácsonyfadísz-mézeskalácsokat formázott, hanem elkészítettük a betlehemest is a nem émelyítően édes, rugalmas tésztából. Anyám közben horgolt, kötött, gobelineket készített, varrta a ruháinkat.
Volt minden: Szent család a kis Jézussal, istálló, jászol, szamár, tehén; egy ló a kedvemért, egy kutya az öcsémnek. Térdeplő háromkirályok. S mivel nekem nem adatott kézügyesség, az én feladatom volt megalkotni, majd díszítőmázzal – azaz tojásfehérje és porcukor keverékével – fehérre festeni a nyolcágú csillagot.
Az őrölt fahéj és szegfűszeg illata bekúszott mindenhova, és bennem örökre összekapcsolódott a karácsonnyal, a karácsonyi csillaggal, a fénnyel.
Illusztráció: Zsubori Ervin.
Akik sütöttek már mázas karácsonyi csillagot, gondolom osztják a véleményemet: a mázazást jól elkapni a legnehezebb az egészben.