Bibók Bea – Tenczer Tamás: Kényszersült

Kényszeres szilveszteri sült alma. Nem esett messze a fájástól.

Míg más ember malacot süt szilveszterkor, mi almát sütöttünk. Más ember tányérján a malacot meg ne kívánd!

Miután lement a karácsonyi családi örömködés teljes létszámban, tizenkét fővel, a gyerekeinkkel, férjeikkel és a babákkal, hirtelen ágynak estem. Ágynak, betegen. Már két napja feküdtem influenzásan, de az év utolsó napján mégis erőt vettem magamon, és elkészítettük a nagy Ő-vel közösen a fasírt, franciasaláta, lencsefőzelék klasszikusokat. Caesar, Pompeius, Crassus avagy Lepidus, Octavianus és Antonius, mondanám elsőre, de… Olyan ez nálunk, mint Mozart. Nem a golyó, hanem a zene. Hát nem is golyó volt! Te is fiam, Brutus! Klasszikus, szeretett, kívánt és ráadásul szilveszteri.

Elégedett voltam, ketten csináltuk. Csönd volt a házban, az igazi vidéki füstös csönd. Béke és nyugalom, nem hacacáré és konfettieső, nem is petárdadurrogtatás, hanem békebeli beszélgetős nyugalom egy kis Sangriával a kandallótűz mellett. Az adventi koszorú csak később gyulladt ki, de résen voltunk, a lakás gyorsan átszellőzött.

Valami azonban nem hagyott nyugodni. Ez általában nem szokott jót jelenteni. Bár most tettem éppen fogadalmat arról, hogy jövőre a fejemet is elfordítom, ha találkozom egy mogyorós Milkával, szia, mogyorós Milka vagyok, bocs, hogy élek, még, mégis úgy éreztem, valami édesség még igazán járna nekem az év utolsó napján. In memoriam mogyorós Milka. Mivel betegen nyomtam az ágyat, nem terveztem sütni, a cukrászda meg nem a mi műfajunk. Így a csiklandozós hiányérzet elviselhetetlen fájdalommá fajult. Szerelmi dráma egyetlen mondatban, tragikus véggel.

Levegőért kapkodtam az influenza miatt, miközben a fájdalom mardosta a lelkemet, igazságtalanságot és becsapottságot éreztem, méltánytalanságot és tehetetlenséget. Maga volt a dráma.

Igazi krízis, gondoltam. Már éppen a segélyhívószámot tárcsáztam volna, amikor az ablakpárkányra tévedt a tekintetem. Valahogyan odakerült – ez lassan már epitheton ornans, hisz a házban csupán ketten vagyunk, és ha ő nem, akkor vajon ki – egy jó marék pucolt na ki? na ki? dió és néhány alma. A kamra pedig tele lekvárral! Süssünk almát lekvárral és dióval! – jött a mentő ötlet. Talán a karma.

Ő előszedte a mama sok-sok éves kőkemény lekvárját, mert szerinte „ezek kifejezetten erre jók”. Nem folyik szét azonnal, respektje van, tartást ad. Gyanakodva néztem a tizedére összeaszott, sötét gombócot a befőttes üvegben. Bizarr látvány volt, de ha Ő úgy akarja, ám legyen, egy életem, egy halálom.

Megsütöttük. A lekvár puhán omlott szét az alma redői között, mint fent jeleztem, közel sem omolgatott csak úgy, a dió pedig önmagát kelletve barnult a közepén.

Küszöbön a barnulás, no meg a 2020-as esztendő. Engedjünk forró leheletüknek!

Bibók Bea 2019. december 31-én született írását és fotóit Tenczer Tamás szilveszteri szövegbetétjei fűszerezik (beleértve a címet is).