Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #2 – A töltött libanyak meséje
Egyszer megkértem a barátaimat, hogy ha ismét azt mondom, töltött libanyakat készítek, lőjenek le. Kivagyiságból vágtam bele – az igazán jó sólethez bizonyos értelemben hozzátartozik a töltött libanyak, és az én sóletem igazán jó, hát muszáj volt…
De lassítsunk: mire ez a mondat elhangzott, túl voltam már egy kudarccal végződött kísérleten. És egy sikeres után mondtam ezt a mondatot.
Nálunk, gyerekkoromban, nem volt sólet – nem tudom, miért, de nem csinált a nagymamám. Mégis volt töltött libanyak, méghozzá a legszerényebb kugli, a paprikás liszttel, libazsírral töltött fajta.
Kugli – álljunk meg egy pillanatra. Mert ezt a szót is sok mindenre használják, létezik krumpli kugli, sőt – shocking! – édes is. És, de ez végképp mellékvonal, ganefként is emlegetik. De én most a sóletbe valóról beszélek, illetve hát oda is való és szokás, ám mint az én gyerekkori emlékem mutatja, eszik külön is, főfogásként. Nálunk például úgy volt, és én – amúgy klasszikus „rosszevő” gyerek – imádtam.
Igencsak felnőtt és egyáltalán nem rosszevő gyerek voltam már, mikor egyszer eszembe jutott, és úgy döntöttem, hogy elkészítem. Hogy miért nem néztem utána, hogyan kell csinálni? Mert azt hittem, hogy tudom… Szóval összekevertem egy tányérban lisztet, sót, pirospaprikát, és beletöltöttem egy libanyakba. Megfőztem vagy megsütöttem, arra már nem emlékszem, de mindegy is, az eredmény egy tökéletesen ehetetlen, ragacsos lázálom volt. Csak egy dolgot lehetett vele tenni: igyekezni elfelejteni. Ja és persze kidobni.
Aztán sok év elteltével, hiú és sikeres, önérzetes sóletfőzőként, csak utánanéztem, hogyan is kell ezt csinálni, meg is találtam, és világos volt, hogy mit szúrtam el. Szóval belevágtam. Az eredménnyel mindenki elégedett volt, én is. Tök tisztességtelenül meg is vertem vele egy baráti sóletverseny többi résztvevőjét – magam is beláttam, hogy ugyan finom volt, de versenyzőként nem korrekt. A többiekében nem volt töltött libanyak…
Ott kezdődik, hogy – rejtély, miért – már beszerezni sem egyszerű az üres libanyakbőrt. Hová lesznek? De csak találtam egy ismerős baromfisnál. Nem tudom, a kedves olvasó milyen viszonyban van a nedves, zsíros libabőr kezelésével, én rosszban. Ezért is hangzott el utóbb az ominózus mondat. Mert a dolog úgy kezdődik, hogy a kívül-belül mérsékelten tiszta libanyakat kívül-belül meg kell tisztítani, belülről még az ott található zsírcafatokat is ki kell szedegetni. Háát… nem élveztem.
A gyerekkori kedvencen kívül csináltam másik tölteléket is: rendes, klasszikus, zsemlés-petrezselymes-májas tölteléket. Ki tudja, hátha megint nem sikerül az emléket élővé varázsolni. De sikerült! Ott van a fényképen középen, azok a narancsos-rózsaszínes karikák már felszeletelve mutatják. A lényeg: a lisztből, libazsírból, sóból, pirospaprikából először egy se nem sűrű, se nem híg paprikás rántást kell csinálni, a megtisztított libanyakat egyik végén jó alaposan összekötözni, a rántást beletölteni. Vigyázat, ne éljünk vissza a szélesebb végével, ne töltsük túl ott! Egyáltalán: sehol ne töltsük túl, mert felrobban vagy kitüremkedik. A másik végét is elkötjük, lábasba libazsírt és kevés vizet teszünk, mikor felforrt, bele a töltött nyak, mikor a víz elpárolgott, szépen körül lehet sütni.
Pontosan olyan lett, mint amire emlékeztem, úgy értem, olyan finom. Legközelebb – jó, jó, emlékszem, mit kértem a barátaimtól – talán nagyon apróra vágott hagymát is teszek bele.
De komolyan beszéltem: erősen meggondolom, hogy belevágjak-e egy újba. A Kantin látogatóinak azonban mindenképpen szólni fogok, ha megteszem.
Fotó: Gáspár Zsuzsa | Utómunkák: Köböl Vera.
