Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #4 – A libazsír gyűjtésének meséje
Mostanában nem könnyű libanyakhoz jutni, ahogy írtam is a töltött libanyak meséjében – de honnan került a mi háztartásunkba annak idején, gyerekkoromban? Úgy éreztem, tartozom a magyarázattal – és tessék, lett belőle egy újabb mese.
Az talán már kiderült, hogy a nagymamám komolyan és igazán kóser háztartást vitt, ennek minden, meglehetősen fárasztó, sok odafigyelést kívánó következményével. Külön tartott tejes, zsíros edények, evőeszközök; egy étkezésen belül nem esszük egymás után mind a két félét, például, ha a spenót tejjel készült – ritkán, amúgy –, akkor ahhoz csak tükörtojás lehetett a feltét. Vajas kenyérre nem teszünk felvágottat (igaz, az nem is volt otthon, ami azt illeti, az 50-es években vaj se olyan gyakran). Lehetne még sorolni. Tréflihez – kolbászhoz! ó jaj! – szigorúan házon kívül, a papám segítségével jutottam, tudta ugyanis, hogy mennyire szeretem. Ha az egyik nagybácsim hozott nekem vidékről disznótorost, azt a konyhán túli, az eredetileg cselédszobának szánt szobában, üvegtányérról és egy külön erre a célra tartott, elkülönített evőeszközzel ehettem meg.
Főzéshez csak olajat vagy libazsírt használt a nagymamám. A libazsírt otthon kellett előállítani, és ennek egyetlen módja volt. Ősszel, attól kezdve, hogy a libák már eléggé meghíztak, nagymamám minden héten pénteken vásárolt belőlük egyet a piacon. Néha vele kellett mennem, megvallom, nem szerettem. Szégyelltem, ahogy alkudott, lefitymálta, amit venni akart, ilyesmi. Ma már biztos jól szórakoznék, igaz, azóta sem tudok – de egyáltalán nem – alkudni. Szóval a libavásárlás még a szokotthoz képest is kacifántosabb, alkudozósabb-beszélgetősebb színházi produkció volt. Milyen vastag a hája, egészséges volt-e, mekkora a mája… Ennek a megállapításához nagymamám benyúlt a tollak közé, és markolászta szegény állatot. A kofa esküdött, hogy óriási, nagymamám kételkedett. De végül csak megvette valamelyiket, s hazafelé – ha jól emlékszem – le is vágatta a megfelelő helyen.
Aztán kezdődött az otthoni, egyáltalán nem könnyű program. (Felnőtt koromban egyetlen egyszer vettem – a barátnőmmel közösen – egy egész libát, és meg is fogadtam, hogy soha, soha többé; pedig az toll nélküli volt. Ezt a fogadalmamat például betartottam.) És az egész küzdelmes letollazás, bontás, darabolás, háj lefejtés végén ott volt a máj! Feszült pillanatok. Aztán nagymamám bevitte a szobába, megmutatta a papámnak. Mindig, minden héten megmutatta. Ha kicsi volt az a máj, akkor nagymamám panaszkodott, ha nagy, akkor dicsekedett, de valami mindig volt. A papámat a dolog teljesen hidegen hagyta, ezt gyerekként is jól láttam, de udvariasan szörnyülködött vagy örvendezett nagymamámmal együtt. Belül kicsit vigyorogtam, de szerintem is így volt helyes, sok munka volt abban a májban.
Ezekben a hetekben, a zsírgyűjtés idején péntek este meleg, frissen sült töpörtyű volt a vacsora. Az új libazsír aljában készült (ahol némi pörzsölvények maradtak a zsír leszűrése után!), pirított hagymás tört krumplit és valamilyen savanyúságot kaptunk mellé. A libát pedig ettük utána egy hétig: a nyakából (bőre nélkül!) és a szárnyvégekből satöbbiből leves lett. Minden más is sorra került, mi mire volt alkalmas – a nyakbőr például arra, hogy megtöltsék paprikás-libazsíros rántással.
A következő pénteken kezdődött minden elölről.
A szerző utószava a fényképekről: Kölcsönképekkel dicsekszünk; a töpörtyű rendben elkészült (csak úgy mondom, isteni ropogós lett!), de Vera nem tudott jönni, a butatelefonommal készült képeim pedig egyszerűen közölhetetlenek lettek. Köszönet a kölcsönzőnek. | A szerkesztő kiegészítése: az illusztrációkért köszönet Cselényi Tündének (sütés), Kovács Zoltánnak (fotók) és Köböl Verának (utómunkák); beismerő vallomás: a képek kacsatepertőt ábrázolnak.
