Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #5: A töltött káposzta meséje

Néhány éve tagja vagyok egy Facebook-csoportnak – esküszöm, a világ legjobb helye. A szabályok nagyon egyszerűek: főzünk, lefényképezzük, kitesszük. És aztán beszélgetünk róla: elkérjük a receptet, megbeszéljük az alapanyagokat, aki hozzászól, elmondja, ő mit csinál másképp, ilyesmi. Sokszor tanácsot is kérünk, és valaki mindig segít. Pontosabban, mindig mindenki segít, és mindig mindenkinek van véleménye… függetlenül attól, hogy csinált-e olyat valaha. De ez nem okoz gondot, minden tanácsot megköszönünk; hogy hallgatunk-e rá, az egy másik kérdés. Mondom, nagyon jó hely: béke, szeretet, barátságos légkör… Képzeljék csak el!

Na jó, nem mindig, van úgy, hogy egy cseppet kötekedünk egymással. Nagy néha pedig késhegyre menő harc tör ki – ezek viszont szinte mindig valami elterjedt, mindennapi, egyszerű, a magyar háztartásokban családi receptek alapján készülő kaja kapcsán robbannak: mondjuk pörkölt, rántott hús, húsleves, rakott krumpli… Mert mindenki egy árnyalattal másképp készíti, és ez a halvány árnyalat döntővé válik ám!

Ezek közé a „mindenki-kicsit-másképp-csinálja” ételek közé tartozik a töltött káposzta is. Ennek ráadásul több különböző „alapreceptje” is ismert: kolozsvári, szabolcsi. Az enyémről egy biztos, hogy nem szabolcsi, mert paradicsom nincs benne. És talán mondanom sem kell, hogy az enyém a legjobb…

Érdekes, ugyanattól a barátnőmtől tanultam, akitől a sóletet, és hát persze ugyanúgy eltávolodtam már attól a recepttől, amit tőle kaptam, mint a sólet esetében. Egy dolgot viszont, és ez éppen a lényeg, megtartottam: a végén sütöm, rápirítok. Huh!

Egyébként egyszerű. Apróra vágott szálas káposztából egy réteg a lábas aljára, rá az előre megfőzött füstölt csülökből vagy tarjából egy-két darab, és töltelék, amennyi elfér – én a közepes méretűeket szeretem. Itt szégyenkezve vallom be, hogy maga a levélbe töltés, a „csomagolás” mindig próbára tesz. Elvben tudom én a menetet, fel is tudom mondani, de egy-kettő azért mindig kinyílik. Ám a végén (majd mindjárt odajutunk), a sütés előtt visszacsomagolom!

A töltelékbe teszek piros paprikát, sót, borsot, fokhagymát, zsírban kicsit megpirított hagymát, és egy jó adag provence-i fűszerkeveréket. Újabb réteg aprókáposzta, töltelék, húsdarabok és így tovább, míg tele nem lesz a lábas; fölülre természetesen káposzta kerül. Vizet öntök rá, a káposzta levét és a füstölt hús levének egy részét is hozzáadom. Ami utóbbiakból nem ment bele, azt félreteszem, kellhet a végén. Főzöm – hát úgy két-három óra hosszat, a káposztát nem lehet túlfőzni.

Ha megfőtt, félre vele, lehetőleg egy éjszakára, és aztán – akárcsak a sóletet –a tálalás előtt pár órával sütöm készre. Szétszedem: káposzta az egyik tálba, a töltött levélcsomagok, hús a másikba. A káposzta mind belemegy a magas falú, nagy tepsibe, meghintem nagyon jó minőségű, szép színű pirospaprikával – a töltelékből nem fő ki elég a tökéletes színhez. A tetejére elosztom a töltelékeket, a füstölthús-darabokat és a beirdalt szalonnaszeleteket. Sütöm, a csomagokat és a húst meg a szalonnát is időnként a másik oldalára fordítom, hogy körbesüljön. Ha kell, mert eltűnt a lé, akkor öntögetek rá a félretettből. Akkor van kész, amikor… amikor úgy látom, hogy készen van: szépen megpirultak a tölteléken a kabátok, szépen megpirult a szalonna. Álljunk meg egy pillanatra, koncentráljunk. Igen, ez pontosan olyan isteni, amint ahogy most megjelenik az agyunkban. Tálaláshoz tejföl.

Győztem is vele, nem is egyszer, egy baráti töltöttkáposzta-versenyen. Ezt egy egymást számon tartó, 15–20 fős kör számára találta ki a versenynek helyszínt is biztosító barátom, maga is szenvedélyes főzőember, amúgy tanár. A legutóbbi szilveszterkor, délben 40-edszer gyűlt össze ez a csapat! A szabályok egyszerűek: minden vendég mellett van egy cédula, azon fog szavazni, minden káposzta kap egy számot. Behozzák a következő káposztát, körbemutatják (a látvány is számít, hajaj!), bemondják, hogy hányas is ő. A verseny irányítója minden töltött káposztából mindenki tányérjára rak egy kis adagot; nagyon ügyel, hogy jusson a töltelékből, az aprókáposztából és – akinél van, nálam például igen – a sült szalonnából, füstölt húsból is egy-egy darabka. Eszünk, számokat írunk a cédulánkra. Jön a következő.

Eredményhirdetés előtt szünet – folytatjuk a már evés közben is elkezdett borozást. Van kitéve sütemény is, például a kutató közgazdász barátnőm egyszerűen utolérhetetlen – de tényleg! – flódnija. A győztes kihirdetését (direkt azért, hogy kínozzanak minket) hosszú beszéd előzi meg, mialatt az izgalom a tetőfokára hág. Mert ugyan nagyon lazák vagyunk, meg csak játék, de azért mindenki győzni akar. Aztán ha nem sikerül, akkor gyors pohár borral és széles mosollyal leplezzük a csalódottságot…

Legkedvesebb győzelmem nem is maga a győzelem volt, hanem ami megelőzte. Épp az én káposztám került sorra, és a mellettem ülő fiatal versenyző, amikor megkóstolta, felszisszent. Hát igen. De azóta is jóban vagyunk…

Fotó: Gáspár Zsuzsa | Utómunka: Köböl Vera.