Erényi Ágnes: Zsidótojás

Tavasszal gyakran előfordul velem, hogy túl sok tojás kerül a kosaramba a piacon, miután a kedvenc kofám, a nullás tojást áruló néni rám kacsint: „Ezeket bizony tegnap tojták, kedveském, még melegek”. És tényleg! Ha valóban frissek, a (narancs)sárgájuk pont középen van, nincs bennük csírakezdemény, a fehérjéjük pedig átlátszó, nem zavaros – no akkor, és csakis akkor, megfőzök belőlük akár nyolcat is.

De mit is kezdjek nyolc darab keménytojással? Ilyenkor veszi elő az ember askenázi zsidó őseinek módszerét, s kivételesen betartja a mózesi törvényt: szombaton nem csinál reggelit, inkább előre összerakja a tojáskrémet, aztán az asztalnál szerényen fogadja a dicsérő szavakat.

Mert a zsidótojás, amit lengyel tojásnak is hívnak (annak apropóján, hogy a legenda szerint a libát a lengyelországi zsidók ismertették meg a magyarokkal, még valamikor a 19. században, ebben az ételben pedig libazsír, esetleg libatöpörtyű, illetve libamáj is lehet), nagyon finom, ráadásul egyszerű is elkészíteni.

Kell hozzá tehát nyolc főtt tojás, villával vagy robotgéppel összetörve; két kanál liba- vagy kacsazsír, ha nincs, akkor vaj; mustár (én mézeset vagy balzsamecetkrémeset használok); nagyon apróra vágott snidling, póré vagy hosszúkás lila hagyma; továbbá só és bors. Ha van otthon libatöpörtyű, bele lehet morzsolgatni azt is, igazán jól állnak neki a ropogós darabok; ilyenkor jiddisül gribenesznek is mondják.

Közben kóstolgatni kell, mert hajlamos ízetlen maradni. Majd be a hűtőbe, szigorúan üvegből készült tálkába, hogy mindenki észrevegye: ott várakozik.

Mi Pészach idején maceszre, szombaton barcheszre, egyébként pirítósra kenjük. Jó kis cucc!

Fotó: Erényi Ágnes.