Gergely Tamás: Babér

Az ókori görögök, ugye, babérkoszorúval díjazták a költői versenyek győztesét. Nem vagyok „ókori görög”, de megadatott nekem egészen közelről megismerni egy igazi babérkoszorús költőt, akit diákkorában Kolozsváron méltatói a vállukra emeltek, miután a homlokára babérkoszorút helyeztek. Hudy Árpádnak hívják, annak idején Aradon élt, s mint aradi értelmiségi, természetesen Tóth Árpád-rajongó volt, írt is róla. Egy időben kollégám volt a bukaresti lapnál, ahol dolgoztam, majd disszidált, később egy jó nevű aradi székhelyű irodalmi lap impresszumát böngészve bukkantam rá a nevére. De szem elől tévesztettem mégis, ha valaki tud róla, írja meg nekem.

Egész régen írok, szépprózát, monológokat, de a babérkoszorú még nem járt ki nekem. Igaz, harmadik elemiben Varga Jóska el akarta cserélni velem az anyák napi versem harmadik szakaszát, annyira megtetszett neki; ezen túlmenően a Fifi című szentimentális meseregényem – a Korona Színház díját megkapva – Budán meg Stockholmban is előadatott, de a Nobel-díj még várat magára. Ehelyett a teraszunkon egy babérbokrot növesztünk, abból lesz majd nekem egy jó nagy koszorú…

Az év elején a portugáliai Cascaisban töltöttünk három felejthetetlen hetet; Európa szélén fekszik az egykori halászváros, mégis annyira elüt attól, amit mi ismerünk. A fűszernövények például szabadon nőnek, a sztrelícia az út mentén virít. A városi park egyik szegletében pedig szombatonként piacot rögtönöznek a helyi zöldségekből-gyümölcsökből. Ott lehet venni súlyra frissen vágott babérágakat, azaz nem egyenként babérlevelet. Vettünk is. Idehaza megszárítottuk (minket még hazahozott a karantén bevezetése előtt a TAP, a portugál légitársaság), és most használjuk a babért, a minap például a paszulylevesbe dobtunk egyet. Így váltom aprópénzre a remélt nagydíjat…

Fotók: Gergely Tamás.