Rubin Eszter: Gombócok

A szálló liszt a konyhában, mint a sűrű hóesés. Azok a legszebb napok, amikor a fehérre mázolt konyhaasztalról leveszik az alma és körtemintás viaszosvászon terítőt, és a nagyanyja az asztallap alól kihúzza a beépített gyúródeszkát. A héjában főtt krumplikat kiskéssel hámozta meg, most gőzölögve várják, hogy tésztává lényegüljenek. Ezt nem érti. Akárhányszor megfigyeli, akkor sem érti, hogyan lesz a krumpliból szilvás gombóc. A gombócnak vastag fojtós tésztája van, a krumpli az sült krumpli, vagy krumplipüré. Mindent szeret, ami krumpliból készül, kivéve a gombócot. Azt nézni szereti, feltérdelve a hokedlire, és segíteni a Nagyinak. Nagymama összetöri a krumplit, a közepébe beleüti a tojásokat, és lassan gyúrni kezdi. Hozzáadja a lisztet, Hanga átnéz a könnyedén szálló hófehér szemek között. – Hullik a hó! – ujjong. Kap egy kis adagot a tésztából, azt ő gyúrja. Van saját kis nyújtófája, pirosra festett fogóval. Nagyon büszke rá. Gulyáslevest esznek ebédre, Hanga jóízűen kanalazza. Két nagy karéj friss fehér kenyeret elharapdál hozzá. A kettévágott szilvás gombócot hosszan, figyelmesen vizsgálja. Hova tűnt belőle a krumpli? Nagyon furcsa.

Akik szeretik egymást, egy idő után hasonlítani kezdenek egymásra – mondogatták a nagyszülei –, és ez náluk így is volt. Jó kedélyű, nyitott, mindenkivel barátságos, mosolygós házaspár voltak, akikről sütött a szeretetben megélt évtizedek összetartozása.

Az állandó jókedvvel igazából Hanga agyára mentek gyerekkorában. Mindenkivel társalogtak úton-útfélen, kiránduláson, étteremben, nyaraláson. Hanga magának való, szorongó gyerek volt, nem szeretett idegeneket beengedni az intim szférájába, fogalma sem volt, hogyan lehetne velük beszélgetni, de nem is értette, miért kellene.

Szombaton kirándulni viszik a nagyszülei. Villamossal mennek a Moszkva térig, ott találkoznak a többiekkel. Nagyapa túrabakancsot vett fel, hosszú, vastag túrazoknit, ódivatú térdnadrágot, viharkabátot, svájcisapkát. A nyakában bőrtokban lóg a fényképezőgép, mellette a fénymérő, szemüvegén felhajtható napszemüveglencsék. Nagyi szoknyában van, de az ő lábán is kötött zokni, túrabakancs, ugyanolyan, mint Nagyapáé, csak kisebb. Feltűnően kilógnak a 6-os villamos utazóközönségéből. Ők nem veszik észre, csak Hanga. Ezért vág durcás képet. Próbál elvegyülni az utasok közt, meredten néz ki az ablakon, hogy ne kelljen látnia, hogy bámulják őket. A nagyszülei fesztelenül beszélgetnek.

– Mi a baj, Hangalanga? – kérdezi Nagyapa mosolyogva.

– Semmi – feleli összeszorított szájjal.

– Hagyd, tudod, hogy mindig ilyen – simítja meg a férje karját a Nagyi.

A Moszkva téren már jobb a helyzet, gyülekeznek a hasonlóan régivágású kirándulók. Nagyapáéknak rengeteg barátjuk van. Mind olyan hangos és jókedvű, mint ők.

– Hogy megy az óvoda? Mikor mész iskolába? Ki a legjobb barátod? Mi leszel, ha nagy leszel? Van már vőlegényed? – hülyeségeket kérdeznek tőle, egyszavas válaszokat ad, forgatja a szemét. Hamar lemondanak róla. Vágyakozva nézi a buszon a többgyerekes fiatal családokat. Az erdőben lemarad, tobozokat és különböző terméseket gyűjt a hátizsákjába. Beljebb megy az ösvényről, leguggol. Végtelen hosszan bámulja a bodobácsokat, ahogy kettesével összeragadva nem tudják eldönteni, melyik irányba induljanak. Minden párból kiválaszt egyet, akinek drukkol. Nagyapa hangja riasztja fel az éber álomból. – Hanga! Hangalanga! Merre jársz?

Átmenet nélkül nyilall belé a jól ismert rossz fajta hasfájás. – El voltam veszve – döbben rá.

– Itt vagyok! – fut sírva a nagyapja karjába.

– Gyere Hangaszálam – öleli meg Nagyapa. – A Nagyi már aggódott érted. De nem áruljuk el neki, hogy elkószáltál. Ez a mi titkunk. Kezet rá.

Vasárnap délben felszállnak a Lenin körúti ház előtt a hatos villamosra, egy megállót mennek a Visegrádi utcáig. Ráérősen sétálnak a Csanády utca sarkán álló ház felé. Hanga a nagyszülők között baktat. – Már nagy vagyok! – nem engedi megfogni a kezét. Észrevétlenül próbál lemaradni.

Az egyetlen megmaradt rokon, Nagyi unokatestvére. Böske néni a felnőtt lányaival él, Lili sosem ment férjhez, Mari visszaköltözött az anyjához, miután elvált. Egyiküknek sincs gyereke. Most hármasban tüsténkednek a konyhában, egymás után hordják be a dúsan megrakott, nehéz porcelántálakat. Mari kipirult homlokát az alkarjával törli meg, Lili a konyharuhával legyezi magát. Szokás szerint kicsit összekaptak főzés közben. A vérre menő, eldönthetetlen kérdés: gyömbérből vagy szerecsendióból kell több a maceszgombócba? Lili gyömbérpárti, Mari a szerecsendió mellett kardoskodik. Titokban kóstolgatják a nyers masszát, egymás háta mögött újra és újra ízesítik. Ha rajtakapják egymást, felcsattanó veszekedés hangja száll a konyhában. Böske néni szívére tett vizes borogatással, pihegve rogy le a fotelba. – Lányok, hagyjátok abba, meglátjátok, ez fog a sírba tenni.

A nippekkel zsúfolt vitrinek keretezte szobában ebédelnek. Hanga feszengve ül a súlyos damaszt abrosszal terített, faragott lábú asztal mellett. Gondosan kikerüli a tányéron a túlfűszerezett gombócot, csak az aranyszínű levest szürcsöli. Ebéd után a felnőttek kávéznak, ő unatkozik. Lassan, egymás után majszolja a közeli Mézes Kuckóból származó, félig csokoládéba mártott, lekvárral összeragasztott diós puszedliket. Ez az egyetlen jó az egész vasárnapban. Hazafelé az utcákat az örök állandóság ígéretét hordozó gyömbér és szerecsendió illata lengi be. Egész Újlipótvárosnak maceszgombóc szaga van.

A közölt szöveg részlet a szerző készülő regényéből | A nyitóképen sárgabarackos gombócok láthatók; fotó: Moravcsik Borka | A másik illusztráció Rubin Eszter felvétele.