B. Tomos Hajnal: Zsíros kenyér mustárral
Lehet, kissé naivnak néztek, ha azt mondom, hogy minden évben, amikor mi, szanaszét szóródott magyarok az új búzát és kenyeret ünnepeljük, nekem azok a réges-régi nagy szeletek jutnak eszembe, melyeket gyermekkori pajtásom minden reggel jó vastagon megkent disznózsírral. Alaposan megsózta, bepaprikázta, s aztán még egy réteg mustárral is megspékelte. Ezt harapdálva indult el az udvaruk végében leledző nyárikonyhából a kapu felé, hogy azért a mi sántálásunkat se mulassza el (a sántálás az a gyermekjáték, aminél fél lábon kell ugrálni a földre rajzolt négyzetekbe). Én ilyenkor megbújtam a kapu sarkában, s mikor kilépett, eléje ugrottam: bauuu! Nos, mondanom se kell, hogy úgy ütötte bele az orrát a zsíros, mustáros früstükébe, hogy álltól homlokig piros-fehér-zöld lett a képe. Egy darabig meglepetten nézett rám, aztán mindkettőnkből kirobbant a nevetés, hiszen úgy festett, mint Mári, a csontsovány vénkisasszony, aki hetente egyszer-kétszer bekente arcát valami spenótkotyvalékkal, aztán – megfeledkezve a méregzöld pakolásról – kiült napozni a háza elé.
Szóval akkoriban ilyen volt nálunk felé a világ. Ha valamelyik szomszédasszony, munkából érkezve vette észre, hogy nincs murok (azaz sárgarépa) vagy zeller a kamrában, gyorsan körbefutotta a szurátákat (barátnőket), s már hozta is surcában (kötényében) a levesbe valót. Nem kellett busszal befurikáznia a brassói zöldségpiacra, hiszen akkor éjfélig sem készült volna el a vacsorával. Máskor pedig ő adott kölcsönt, ha valaki rászorult, de soha senki nem tartotta számon az efféle adok-kapok-semmiségeket, boldogok voltak, ha segíthettek egymáson.
Lakott a szomszédunkban egy Vilma nevezetű asszonyság. Férje jól keresett a brassói traktorgyárban, gyerekük nem volt, így nem kényszerült mezei vagy gyári állást vállalni. Turbánosan kötött fejkendőjében egész nap sürgött-forgott a konyhában, sütötte, főzte a finomabbnál finomabb készítményeit. Néha nekünk is hozott kóstolót, egy fehér damaszttal leterített tálcán vagy kosárban, mert anyám kebelbarátnéja volt. Kedvenc süteménye a vaníliás krémestészta volt. Mindig mesterien sikerültek neki a ropogós, réteges lapok, bár anyám sosem mulasztotta el megjegyezni a háta mögött, hogy ismét túl sok szarvassót tett beléjük. Én mai napig sem tudom mi fán terem a szarvassó, de tény, hogy amíg ő térült-fordult, hová is tehetné „hidegre” az adományt (akkor még álmodni sem mertünk a hűtőszekrényről), mi, gyerekek, már ujjunkról nyaltuk le a maradék porcukrot.
Most, öregedő fejjel, gyakran gondolok azokra a hajdani emberekre, akik gyermekkoromat benépesítették, és azon töprengek, miért is veszett ki a mai emberből az akkoriban oly természetes nyíltszívűség, őszinte segítőkészség, hiszen ők sokkal szegényebbek és elesettebbek voltak a mai konzumvilág élvezőinél. Vajon visszatér-e valaha az a világ, vagy legalább szívünk melegsége, az emberszabásút emberré tevő empátia?
Illusztráció: Fortepan (Barbjerik Ferenc).
