Noth Zsuzsánna: Egy konyhatündér emlékiratai #20 – Sziták a vízimalomból

Vízimolnár dédapámnak Zebegényben az Almáskerti patakon állt a malma, a víztől kissé távolabb pedig a háza. Nagypapáék tizenegyen voltak testvérek, a zebegényi felső-malom tartotta el őket. Abból éltek, hogy a falubéliek lisztben fizették meg az őrlés díját. A szülők halála után gyerekeik molnárkodtak tovább egészen addig, míg nagypapa összerúgta a port a liszt igazságtalan elosztása miatt a testvéreivel és átköltözött nagymamával az ő szüleinek a házába. Kikopott malomköveket és szitákat is vittek magukkal. A malomkövekből kerti asztalkák lettek, a hajlított bükkfalemezből készült szitákkal a lisztet választották szét a darától. A kukoricalisztből illatos málét sütöttünk, sárgabaracklekvárral ettük, a darát a kiscsirkék csipegették fel a baromfiudvar kőkeménnyé letaposott talajáról.

A sűrű szitával nagymama a kamrában állás közben megkukacosodott lisztet is átszitálta. A liszt egyenesen a gyúródeszkán landolt nagy port kavarva, a kukacok ott tekeregtek a szita kifeszített likacsos hálóján. Nekem meg forgott a gyomrom, amikor nagymama rám parancsolt, hogy vigyem a hátsó udvarba és szórjam a tartalmát a tyúkok elé. Valahogy a mákos tészta sem ízlett annyira, mint amikor tiszta lisztből gyúrta a tésztát nagymama. Minden egyes szétlapított mákszembe a férgek vádló tekintetét képzeltem bele.

Nagymama halála után a sziták felkerültek dísznek a kamra falára. Mi, a finnyás városi gyomrunk szavára hallgatva, kidobjuk a férges lisztet zacskóstul a kukába, nem bajlódunk vele.