B. Tomos Hajnal: Nagyanyám főztje – és intelmei

Ha azt állítjuk, hogy a hajdani köményleves a szegény ember étke volt, akkor az ordaleves talán a földönfutóké. Mert nem kellett bele egyéb, mint víz, orda és só. Csomborgattam is a szájam eleget, mikor nagyanyám elém tette a mosogatólé-kinézetű löttyöt, sehogy sem akaródzott belemeríteni a kanalat. Hogy meg ne sértsem főztjét, váltig hajtogattam: most éppen nem vagyok éhes, alig fél órája ettem meg egy nagy karéj hecsempeccsel (hecsedli lekvárral) megkent kenyeret.

De őt nem lehetett félrevezetni. „Megeszitek ti még a penészes puliszkát is – rikácsolta –, csak úgy kapdossátok ki egymás kezéből, ha eljönnek azok az idők. Mert mi sem gondoltuk soha, hogy tízhektáros nagygazda létünkre puliszkás kenyeret fogunk enni. S ugye, hogy megettük azt is, a háború idején. Fél rész barna liszt, fél rész maláj (kukoricadara). Mondogattuk is eleget az akkor szájrakelt rigmust: De când Antonescu și Mihai, mâncăm pâine cu mălai.” (Mióta hatalomra került Antonescu és Mihály király, puliszkás kenyeret eszünk.)

„Szóval nagyapádat – folytatta fennhangon – elvitték koncsentrára (front mögötti munkatáborba), s én itt maradtam a serdülő fiammal, apáddal, ketten kellett a nagy gazdaságot intézni. Kaszáltunk, kapáltunk, csépeltünk, állatokat neveltünk, s aztán ősszel, mikor betakarítottuk a termést, megjelentek a rekvirálók (termékbehajtók) és mindenünket elvitték. Háború volt, s a frontot nekünk, földműveseknek kellett ellátnunk élelemmel és kósttal.”

Most, több mint ötven év után, már-már igazat adok nagyanyámnak. No, persze, egyelőre nem éhezünk, de nem is tudjuk pontosan, mit eszünk. Mert az a termék, melyet „Búzaliszt” felirattal árusítanak, már régen nem az, amit az ő idejében a vegyszermentes búza őrlésével nyertek, hogy a maszkon át szívott levegőre, meg a többi humbugra most ne is térjünk ki.

Illusztráció: Fortepan / Berkó Pál.