Gulyás Dénes: Pasztasuta

A nagy háborúban – ahogy hívták az első világháborút – Doberdónál harcolt 1916-ban. Haza is jött kisebb sérülésekkel. Bár ezekről nem nagyon mesélt. Dédnagyanyám testvére Feri bácsi. Éppen a Doberdónál, illetve Itáliában töltött éveire tekintettel, s főleg, hogy haza is jött, olasz Ferinek – ha valami kedvességgel akarták illetni, olasz Ferikének – hívták a családunk idősebb tagjai. A bátyám és én olasz Feri bácsinak.

Aprócska kunyhóban éltek dédnagyanyámmal együtt. Olasz Feri bácsi minden reggel szedte a sátorfáját és ügyeit intézni indult a városba. A város Budapestet jelentette. Igaz, hogy az Alkér utca 67. is Budapesten, közelebbről Kőbányán volt, mégis az intézendő ügyek ütőere, akkor még internet és számítógép híján, valahol a belvárosban dobogott. Az Alkér utca pedig, különösen az ötvenes, hatvanas évek közlekedési viszonyait tekintve, bizony meglehetősen kiesett a fősodorból. Már amennyire fősodornak egyáltalán bármilyen jelentősége volt azokban az években.

Hallottunk ezt-azt szüleink, nagyszüleink halkra fogott beszélgetéseiből, melyeket sváb nyelvi hagyatékként mindig megelőzött egy „nicht vor dem Kind”, amit csak jóval később értettem meg, bár akkor is gyanús volt, hogy miért karattyolnak valamilyen számomra ismeretlen nyelven. Hogy olasz Feri bácsinak milyen portyái voltak a városban, nem tudtuk. Csak sejtettük a „nicht vor dem Kind” után, hogy valami svindli vagy svindlicske az oka annak, hogy jobb, ha nem ismerjük a fősodor ütőerének pulzusszámát.

Ő nem a sváb titkos nyelv rejtelmeit követte, amikor olaszul szólalt meg. Egy alkalommal nem ment portyázni a fősodorba, hanem dédnagyanyám nem kis bánatára otthon maradt – a bánat okait ma sem tudom, talán családi titkok ezek –, s testvéremnek s nekem olasz kaját főzött. Pasztasuta – mondta. Értettem én a pasztát is, meg a sutát is, de így együtt a kettőt nem nagyon. Ha paszta, akkor biztosan padló- vagy cipőpaszta, de hogy ezek miért és egyáltalán hogyan lehetnek suták, nem értettem. Én lehetek suta, ha nem ügyesen kenem a pasztát a cipőmre, vagy nem vikszelem a padlót fényesre. Az őzsuta eszembe sem jutott.

Mindegy, olasz Feri bácsi – a kilencszázhatvanas évek adta lehetőségekkel – főzni kezdett. Valami csoda folytán libazsír akadt a kamrában, fokhagyma, nagyanyám száraztésztája, némi paradicsom, s valamilyen sajt is. Hogy milyen, már nem tudom, valami a kilencszázhatvanas évek választékához igazodó, olcsó nyúlósból. Főzött, paradicsomot hámozott, fokhagymát kapart késheggyel. Ja, bazsalikomnak akkor híre-hamva sem volt még, de a végén összeállt valami finomság, sparherden, enyhén füstös aromával, aminek az ízére, s a tűz ropogására most, hatvan évvel később is emlékszem.

Pasta asciutta. Mindig szerettem a „tömbszerűen” fogyasztható egyszerű ételeket, különösen, ha asszonyos, házias finesszel készülnek, így ellensúlyozva a látszólagos egyszerűséget. Ahogyan Bartók dicsőíti Gaál Pista filmjében, a Gyökerekben az asszonykéz melegét, munkáját, amint kenyeret dagaszt. Olyan az a néhány mondat, mint egy ima.

Az olasz tészták fajtáinak se szeri se száma, a sugo, a mártás százai sorakoznak olasz szakácskönyvekben. Olaszországi utazásaim során, ha hosszabb ideig voltam egy városban, a színházhoz közel igyekeztem kiválasztani egy éttermet, ahol aztán összehaverkodtam a séffel. Sokszor nem is étlap szerint főzött nekem a főszakács, hanem kedden megkérdezte, hogy szerdán mit ennék, majd kiment a piacra, megvette az alapanyagot, s szerdán ebédre tálalt közös fantáziánk szerint.

A hatvan év előtti íz bizonyosan nem olyan, mint amikor nekiállok egy egyszerű aglio-olio-peperoncino, carbonara, pesto basilico, trapanese, vagy bolognese és még vagy harminc imádott mártásnak. Hiszen az anyagok íze is más. De az őseim igyekezete, nagyanyám száraztésztája, mely a ruhásszekrény tetején, lepedő alatt száradt keményre a gyúródeszkán, s az első pasztasuta megismételhetetlen.

Senki sem él már a déd- és nagyszülők közül. Ez a libazsírral készült, paradicsomos, kapart fokhagymás, nyúlóssajtos pasztasuta megmaradt.

Nyitókép: Pixabay | A másik fotó olasz Feri bácsi portréja, amely a szerző családi archívumából való.