Amikor egy avokádófüggő kezdi azt hinni, hogy többé már nem fogja érezni azt az igazi ízt, de aztán egy olyan avokádóhoz jut, amelyiknél – amikor reggel ráteszi a szeleteket (minden nélkül persze) a pirítósra, és megkóstolja – mégis újra érzi, és ez olyan, mintha kisütne a nap (ami nem fog), hát az egészen fantasztikus.

Emlékszem, amikor először találkoztunk régen (talán Párizsból kaptuk?), és rátaláltam erre az ízre. Arra is, amikor először félbevágtam és kikanalaztam, felkucorodva az ágyra, ahogy utána is évekig (nem igazán tudom miért, az a legvalószínűbb, hogy azt akartam, kettesben legyünk).

Szeretem salátába kockázva is, guacamole-ként, de a legjobban még mindig csak így, magában.

Azt olvastam, az avokádók hangulatjavító hatással is bírnak. Szerintem is.


Fotó: Köböl Vera.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel