Mörk Leonóra: Tex-mex Beethovennel

Bonn belvárosában egy kis mexikói étteremben ültek le, a nyitott ablaknál, hogy egyszerre legyenek kint is, bent is. A volt férje szüleivel kizárólag magyaros vendéglőbe lehetett járni, holott Erika szívből utálta a töltött káposztát meg a csirkepörköltet, a hajlamai a húsmentes koszt felé vitték, de az ő véleményét senki nem kérdezte. Most élvezettel válogatott a tex-mex kaják között, jalapeno-krémlevest kért, meg dupla adag lime-ot a limonádéjába, majd a pohara pereme fölött feltűnés nélkül szemügyre vette az étlapot böngésző Thomast.

Mindeddig a vörös hajú férfiakról azt gondolta, kisfiúként nagyon cukik tudnak lenni, ám felnőttként már jóval kevésbé tetszetősek. Ez alkalommal azonban, állapította meg, kivételesen megnyerő példánnyal hozta össze a sors. A fiú sűrű, hullámos haja olyan sötét és fényes volt, mint a pénzverdéből frissen kikerült vörösréz érme. Elvben a füle mögé fésülve hordta, a gyakorlatban folyton előrehullott az arcába, ilyenkor automatikus mozdulattal beletúrt és hátrasimította. Mindehhez határozott áll társult, világos bőr, rengeteg szeplő, és olyan halványkék szem, amilyet a lány még sosem látott.

Ez a halványkék szempár most egyenesen őrá szegeződött, és a gazdája színlelt szemrehányással a hangjában megjegyezte:

– Látod, ha kell, tudok én hallgatni is, mint a csuka!

A lány felnevetett. Igazából szívesen átengedte a társalgás irányítását másoknak, ő maga ritkán érezte feladatának, hogy embereket szórakoztasson, kivéve, ha munkaköri kötelességként tette. Olyankor megállta a helyét, egyébként azonban nem akarta mindenáron monopolizálni a beszélgetést. Most is örömmel hallgatta a fiút, aki érdekesen és mulatságosan magyarázott, csapongva egyik témáról a másikra, zongorákról, egy régi mexikói utazásról, a házinéniről, aki olcsóbban adta ki neki a botanikus kert melletti lakást, mert Thomas elvállalta, hogy rendszeresen megsétáltatja a kutyáját, bizonyos Fifit.

Mellette ő is felengedett, mesélt a régi parasztházról, ahol felnőtt, a gitárról, amit a nagyapjától örökölt, a Maria által apácazárdának titulált villáról, ahol éppen az álma megvalósításához igyekszik közelebb jutni. Thomasnak a legjobban az a történet tetszett, hogy a házat férfimentes övezetté nyilvánító hölgyek visszavitették a menhelyre a kertésznő új kismacskáját, amikor kiderült róla, hogy kandúr, és hozattak helyette egy lánycicát.

– Csodálom, hogy még nem szöktél meg! – csóválta értetlenkedve a fejét.

– Hogyne szöktem volna meg! – tiltakozott a lány. – Különben nem lennék itt!

Körülöttük kezdett megtelni az étterem, turisták érkeztek, párok, családok kamaszgyerekekkel, barátnők, egy egész tarkabarka, vegyes, vidám vendégsereg. Erika kibámult az ablakon az utcára, ahol lassan leszállt az este, és megpróbált visszaemlékezni rá, mikor érezte magát utoljára ennyire jól. Nem sikerült rájönnie.

– És tudsz játszani a nagypapád gitárján? – hallotta meg hirtelen a fiú hangját.

– Sajnos nem. A szolfézs nem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé, már az olvasógyakorlatoknál megbuktam.

– Ugyan ki szeret zeneelméletet magolni? – rántotta meg a vállát a másik. – De olyan ez, mint a szorzótábla, muszáj megtanulni, és onnantól kezdve álmodból felébresztve is fújod.

Erika szórakozottan bámulta a fiú ujjait, amint gondosan elrendezik a hozzávalókat a tortillalapon, ügyesen feltekerik, és szabályos falatokat vágnak belőle. Az ő tortillái mindig bumszlira sikerültek, szétnyíltak, és hol itt, hol ott dőlt ki belőlük a töltelék. Már elvitték előlük a tányért, mire meg merte kérdezni:

– Thomas, mi történt a kezeddel?

A hosszú ujjak most a szalvétát babrálták, odébb tolták a sótartót, megforgatták a kis tabascoszószos üveget.

– Megbotlottam a lépcsőn – szólalt meg végül a gazdájuk. – Meglazult a szegély, de a sötétben nem vettem észre, és ahogy a pódiumra tartottam, beleakadt a cipőm orra. Elestem, pont rá a lépcső élére a bal csuklómmal, szerencsére még a takarásban, ahol a közönség nem láthatta. Szépen felálltam, leporoltam a nadrágomat, bementem és eljátszottam Beethoven harmadik zongoraversenyét. Esküszöm, közben nem is fájt a kezem, vagy legalábbis nem vettem észre, gondolom, erre való az adrenalin. Csak másnap reggel, amikor megröntgenezték, derült ki, hogy eltört a csuklóm. Ráadásul rosszul forrt össze, még egyszer el kellett törni a csontot, és megműteni. Utána sokáig jártam gyógytornászhoz, hogy egyáltalán mozgatni tudjam az ujjaimat. Aztán helyrejöttek, de soha többé nem lettek annyira mozgékonyak, amennyire a koncertzongorázáshoz lenniük kellene.

Erikának összefacsarodott a szíve. Átnyúlt az asztalon, megfordította a férfi bal kezét, hogy a tenyere fölfelé nézzen, és óvatosan végigsimított a halvány sebhelyen. Sima volt és puha, mindössze egy vékony, alig észrevehető vonal, csak közelről látszottak a régi, apró öltésnyomok.

– Sajnálom – suttogta.

Thomas nem a saját csuklóját nézte, hanem a lány arcát, a szemében megfejthetetlen kifejezés ült. Végül megvonta a vállát.

– Lassan tizenöt éve történt, tizenhét éves koromban. Már túl vagyok rajta. Végső soron nem én vagyok a világtörténelemben az első zongorista, akinek tönkrement a keze! Mondhatni, elég jó társaságba kerültem.

Schumann, jutott a lány eszébe. „Az édes elmebeteg, árva Schumann”, aki zongoraművésznek indult, de tökéletességre való törekvésében egy ostoba szerkezettel megbénította a saját kezét. Aki később nem is olyan messze innen, Düsseldorfban úgy akarta eldobni magától az életét, hogy a hídról belevetette magát a jeges Rajnába.

– Mindig érdekelt a zenetörténet – tette hozzá a férfi, és Erika tudta, hogy neki is Schumann jár a fejében. – Amivel pedig most foglalkozom, amiről könyvet írok, az különösen izgalmas, olyan, mint egy krimi.

A fenti szöveg részlet Mörk Leonóra A herceg és a lányka című regényből | Jaffa Kiadó, 2020; 312 oldal, 3499 forint | Fotó: Mörk Leonóra.