Strausz Mónika: Dél-indiai képeslapok #2 – Az első reggeli
A hotel kertjében felállított hosszú asztal bőséges kínálatában sehol egy rántotta, vagy foszlós kalács mogyorókrémmel, helyette csupa csábító újdonság.
A hotel kertjében felállított hosszú asztal bőséges kínálatában sehol egy rántotta, vagy foszlós kalács mogyorókrémmel, helyette csupa csábító újdonság.
A tamilok ősi földjére, a dél-indiai Tamil Nadu tartományban lévő zarándokvárosba, Thiruvannamalaiba röpke 24 órás utazás után, reggel 8 órakor érkezem, kissé gyűrötten, és már nagyon éhesen.
Meghitt, boldog huszonkét évvel ezelőtti pillanat egy decemberi kora reggelen. A világ még kerek, és egyben van.
Egyszer megkértem a barátaimat, hogy ha még egyszer azt mondom, töltött libanyakat készítek, lőjenek le. Kivagyiságból vágtam bele – az igazán jó sólethez bizonyos értelemben hozzátartozik a töltött libanyak, és az én sóletem igazán jó, hát muszáj volt…
Sütivel vagy süti nélkül?
Kaptunk egy gyönyörű almát. Volt vagy fél kiló. Nem lehetett veszni hagyni: kép lett ebből is.
Bonnban, a Bundeskunsthalle éttermében, a nevét viselő rizlinggel koccinthatunk a 250 éve született Beethoven emlékére, miután megkóstoltuk ebédre valamelyik kedvenc fogását.
Liszt és cukor. Ennyi.
Bécs vagy Budapest. Szegfűszeggel. De csak jó borból.
Felnőtt fejjel egészen Katalóniáig kellett utaznom, hogy megízleljem, milyen az, amikor a tenger és a hegyek találkát adnak egymásnak a tányéron.
Van ennél jobb? Sóval, vörös- és fokhagymával!
A tévében két tesó főzött. Jól nézett ki (jól néztek ki). Gondoltam, ilyet még úgysem csináltam: nyúlhúsos-gombás töltelékkel kisütött pite. Igazi angol dolog.