Gergely Tamás: Hód-szendvics Ockelbóból

Ockelbóba (ejtése: okkelbúba) tulajdonképpen egy modern kert kedvéért utaztunk. Wij Trädgårdar a neve, s az architektúrája érdekes. Nagynevű szakember tervezett lenből végtelennek tűnő ágyást a bejárathoz, szabálytalan fenyőparkot a kékvirágú sor mögött. Hanem van Ockelbónak egy jávorparkja is, ott megnéztük a svéd trón várományosáról, Victoriáról elnevezett, akkor süldő jávorszarvast, meg a Victoria férjének a nevét viselő Daniel süldőtestvért – Daniel különben ockelbói, onnan a helyi lelkesedés.

No de! A park mellett emeletes ház, lent mintha múzeummal összekötött árusítás lenne a helyi kézműves tárgyakból, az emelet viszont büfé. Böngészem a menüt, s hát mintha áram rázna meg: hód-szendvicset kínálnak, elfogadható áron.

Hód-szendvics, azt nem lehet kihagyni! Negyven éves voltam akkor, de hód húsát még nem ízleltem… Megkapom, s figyelem, ínyem mit szól… Leginkább talán a medvetalphoz hasonlítható. Vagyis édeskés, édes. Nem túl kemény, de nem is disznó, valahol a mangalica és a vaddisznó között. És ilyen adagban még jól is lakom vele. Víz helyett lehet sörrel öntözni, ezt a szegény hódot már úgysem érdekli, mi folyik körülötte…

A nyitókép (illusztráció: Pixabay) nem hód-szendvicset ábrázol… Vagy ki tudja…