Noth Zsuzsánna: Egy konyhatündér emlékiratai #35 – Viaszosvászon

Viaszosvásznat mindig használtunk a családban, praktikus, egy mozdulattal letörölhető róla a kilöttyent gulyásleves és a vörösbor is. Nagymamának Eszterházy-kockás volt a tizenkét személyesre kihúzható asztalán. Aztán piros-fehér kockás, ezen akár sakkozhattunk is volna. Anyu, mikor megörökölte a házrészt az asztallal együtt, matyó mintás viaszosvásznat vett rá, s ugyanolyat a konyhaasztalra is. Egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, sőt egyenesen prolisnak gondoltam az olcsó műanyag holmikat.

Én hófehér, szövésében mintás damasztterítőket kaptam nászajándékba, az étkezőasztalra pedig nyomott mintásakat vettem. Naná, hogy mindent ráborogattak a gyerekek, nem győztem mosni, vasalni a terítőket, de nem engedtem a viaszosvászon csábításának.

Egy emberöltővel később már az unokák is kezdtek felkapaszkodni a nagy asztalhoz, s a terítőket sárgára, vörösre, lilára pecsételni a feltálalt ételekkel. Akkortájt már a kifakultabbakat terítettem fel, ha jöttek. A saját kezűleg hímzettek még véletlenül sem kerültek elő a szekrény rejtekéből.

Legutóbb, amikor kisnyugdíjasként a Máltai Szeretetszolgálatnál jártam használt ruhákból válogatni, a kezeim közé akadt egy kibontatlan csomagolású viaszosvászon. A rózsaszín három árnyalatában kockás, határozottan tetszik. Akkor terítem fel, amikor jönnek az unokák. Ha le sem ülnek az asztalhoz, és nem is esznek semmit, akkor is kiborít valamelyik legalább egy pohár szörpöt. Ők csak a jégkrémet, a pizzát és a hamburgert szeretik, továbbá a vastag kínai barna tésztát mézes bundás csirkefalatokkal, én meg nem ezeket szoktam tálalni. Szemügyre veszik a felhozatalt, majd a kislány huncutkás mosoly kíséretében közli: Na, most ezeket, Sárki, eheted egy hétig. Veszi a cipőjét, és már kint is trappol a lépcsőházban.

A Sárki a Sárkány csúfnévből képzett becenevem, büszkén viselem.