Gulyás Dénes: Kacsadarka

Hirtelen, de jogszerű felindultságomban január 9-én kijelentettem, hogy ez a nap számomra a tavasz első napja. Ennek értelmében kimentem a kertbe, és a vigalmi negyed no. 3-as padját – mielőtt valaki a vigalmi negyed klasszikus értelmére gondolna, írom, hogy a kert hármas számú, pihenésre kijelölt pontjáról van szó – beterítettem fenyőágakkal, pezsgővel töltött poharakkal díszítettem, amelyeket aztán két-három alkalommal újratöltöttem. Nem is értem, de sajátos módon, a poharak valahogyan mindig kiürültek.

Mintha a kert is észlelte volna ezt a szokatlan hónapra időzített szabadtéri hedonizmust, nagy sóhajtásokkal ébredezni kezdett. Ebben egészen biztos vagyok, hiszen a napsütésben gőzölögtek a faágak! Friss gyümölccsel tetézem az élményt, gondoltam, már amennyire friss a saját bokromon termett fekete ribizli, kis adagokban mélyhűtve, s egy adagot kiemeltem, hogy az ebédre szánt kacsasült mellé készítsek belőle valamit.

Pecsenyekacsa három combját megszabadítottam az apró pihéktől. Tudom, hogy általában csak kettő van neki, de én ezt a nem általános „háromcombú” fajtát kedvelem igazán. A hármas számnak komoly jelentőséget tulajdonítottam már kölyökkoromban, köszönhetően a meséknek, amelyek anyám és nagyanyám szájából, illetve Benedek Elek meséskönyvéből hangzottak el. Szóval megtisztítottam a pihéktől, s ügyelve arra, hogy a kacsa nagyszerű ízét ne üssem agyon oktalan túlfűszerezéssel, só, kicsi bors, fokhagyma került mellé. Még a szokásos majoránnát is kihagytam.

Egyszer régen, faluhelyen, lakodalomra késszülő asszonyseregnél láttam, hogy a kacsát konyhakészen, egészben megfőzik. Nem teljesen, de közel teljesen. Utána aprították darabjaira, csak sózták, és be a kemencébe. Emlékezetes csodák kerültek ki onnan. Ezt a szisztémát követtem, s a három lepihézett combot félig megfőztem, és sütőbe vele, még egy kicsit letakarva, aztán fedő nélkül ropogósra pirítva a bőrét. No de a köret…

A fent említett fekete ribizlit pici vajon megpároltam, átpasszíroztam, hogy a magtól és a héjtól megszabaduljon. A gyönyörű mélybordó gyümölcsöntetbe mézet, fahéjat és friss gyömbér levét tettem, közben sűrűn kóstolgatva, nehogy bármelyik íz kilógjon belőle. A végén még egy mokkáskanálnyi vajjal fényesítettem. Ebből csak a tányér mellé teszek egy kis csészébe, hogy mindenki saját maga dönthesse el, megkínálja-e a szaftos combot néhány csepp feketeribizli-öntettel. Ha marad belőle, akkor natúr joghurtba öntöm, s a holnapi reggeli egyik fogásaként fogyasztom majd.

A köret is szokatlan lesz. Friss, vajon sült gyümölcsök színes szortimentje áll majd glédában a combok körül. Igyekszem eltérni a hagyományos, hagymás tört krumpli, párolt káposzta variációtól.

Ja, és hogy mit iszunk mellé? Nehéz kérdés, de vakmerően szembenézek majd a kihívással. Lehet, hogy a gyümölcsös kíséret miatt a késői, részben töppedt szőlőből készült, Thummerer Kadarka mellett döntök? Mely száraz ugyan, de nem úgy száraz, mint a többi száraz, hanem olyan „töppedtesen” izgalmasan száraz, mintha mégis lenne benne valami maradék cukor, vagy talán csak a töppedtség hangulata? Hát, igen. Ezt imádom a borokban. A jó borokban. A kalandot, ízlelgetést, kísérletezgetést ezekkel a gyönyörű italokkal. Szerintem az lesz a jó a kacsa mellé, amely, ha nem tévedek, nem a fehér húsú szárnyasok családjába tartozik.

Nos, mára ennyi. Most kisétálok a falu végére – az úgy 3 kilométer –, és vissza. Az mindösszesen 6 kilométer, ami szépen ágyaz meg a kacsának, bornak.


Illusztráció: Pixabay.

One thought on “Gulyás Dénes: Kacsadarka

Hozzászólás a(z) Zelényi Annamária bejegyzéshez Kilépés a válaszból