Gergely Tamás: Ha Tűzföld, hát…

Négyéves koromban rövid ideig, és egy teherautós út után „sofer” (sofőr) szerettem volna lenni. A preferencia később változott, emlékszem, amikor Pista bácsi hatodikban tesztelt minket, azt válaszoltam, hogy magyartanár szeretnék lenni, s ha az nem sikerül, hát újságíró. „Talán fordítva” – mondta erre Pista bácsi, aki a magyartanárunk volt. De aztán az Élet megadta mindkettőt, igaz, az ő sorrendjében. Ugyancsak az élet tette, hogy mást is próbáltam: Svédországban sörgyári munkás voltam, majd könyvtáros, a stockholmi Nemzetközi Könyvtárból mentem nyugdíjba három évvel ezelőtt.

A könyvtárban a magyar meg a román részleg volt rám bízva, de megszólalt bennem az újságíró, s ajánlottam egy digitális szakácskönyv létrehozását, amit magam szerkesztenék. Tapasztaltam ugyanis, hogy az étel hozza össze a bevándorlókat a svédekkel, gondoltam, a mi könyvtárunk – mely több mint száz bevándorló nyelven kínált könyveket – a szakácskönyve révén lehet egyfajta összekötő kapocs a svéd világgal.

Azon könyvtárosok közé tartoztam, akik nem küldték azonnal a hozzánk látogatókat a könyvkölcsönző-automatához, hanem magam adtam ki a könyveket, ugyanis az párszavas kapcsolatot teremtett. Megkérdeztem például, hogy főzni tudnak-e, s ha igen, megajándékoznának-e egy recepttel. Így bukkantam rá – mások mellett, akiknek a történetéről részben már a Kantinban is meséltem – Lilian Hallra, aki igen aktív volt abban az időben, többek közt spanyol nyelvű olvasókört vezetett a Cervantesról elnevezett kultúrintézményben Stockholmban. „Tudod mit, mondta, adok nektek egy receptet egy olyan ételről, amit a Tűzföldön készítenek. Mert én onnan származom.”

Hát, ha nem is Tűzföldről – ami Dél-Amerika legdélibb csücske – érkezett a másik havas országba, Svédországba, de Argentínában nőtt fel, és sokat utazott. Tűzföldi receptje a helyi báránytokányról (Cordero fueguino) meg a sült almáról (Manzanas asadas) szól, amit ők is fahéjjal ízesítenek. Nem írom le a recepteket, mert mi itt, a Kantinban ízélményekre vadászunk, nem receptre, de felhívnám a figyelmet néhány különbözőségre a patagóniai és az európai konyha között, amiről Lilian értekezett. Hátha valakit érdekel.

Először is azzal ámított el, hogy mennyi féle állat húsából készül Tűzföldön eledel: a menün szerepel nyúl, őz, guanaco, strucc (ñandú), vaddisznó, fogoly, vagy a helyi specialitások között a páncélöves emlős (armadillo) és rágcsálók (vizcacha). És akkor nem beszéltünk a halfajtákról (pisztráng, lazac, vörös lepényhal), a rákokról, a házi szárnyasokról (csirkéről, tyúkról).

A bárányhoz visszatérve: a patagóniai bárány húsa puha, és hiányzik belőle az antibiotikum meg bármilyen hormonkészítmény, vagyis ízesebb. Jellemző a helyi konyhára, hogy túlsúlyban van a hús, és kevés a zöldség, bár például a báránytokányhoz murkot, hagymát és mogyoróhagymát is használnak, és oregánóval (szurokfűvel) fűszerezik.

Hát ennyit tennék hozzá Scheili Eszter patagóniai kávé-jegyzetéhez. Hogy legyen komplett a menü.

Fotó: Lilian Hall.