Kaptam én az elmúlt hetekben egy halom száraz élelmiszert, köztük egy zacskó szárazbabot egy kedves barátnőmtől, valaha volt tanítványomtól. Édesanyját látta el vele korábban, akit a télen vesztettünk el, s a megmaradt rezervből juttatott nekem is; azt mondta, legyen valami tartalékom, ne futkossak minduntalan a boltba járvány idején. Így aztán az éjszaka, amikor nem tudtam aludni, kimentem vizet inni a konyhába, és megláttam a babot. Na, mondom magamnak, te Eszter, mit halogatod a bablevest, eisze nem a nyáron akarod megfőzni! Szépen megválogattam, megmostam és odatettem duzzadni egy lábos vízbe. Jót tett nekem ez a foglalatoskodás, mert utána rögtön sikerült visszaaludnom.

Reggel pedig megfőztem a levest. Elővettem a féltve őrzött ecetes tárkonyt, és az üveg aljáról belekotortam a maradékot a már majdnem kész ételbe. És elfogott a szorongás, honnan szerzek majd tárkonyt, ami a bablevesnek és a krumplilevesnek elmaradhatatlan tartozéka az én „zöld konyhámban”. Így hívják a családtagjaim a konyhámat, amely nemigen lát paprikát, de annál többet tárkonyt, csombort, bazsalikomot, majoránnát, kakukkfüvet, zöldpetrezselymet, zellerszárat, hogy csak a leggyakoribbakat soroljam. Na de tárkonyt honnan? Hiszen ezt hol Katicától kaptam Szeredában, hol meg Ambrus Jutkától Korondon!

Évek óta nem jártam a szülőföldemen, pedig rokonaim, barátaim mindig tárt kapuval és még tártabb szívvel várnak. De valahogy úgy adódott, hogy ha át is mentem a határon, az utam csak Váradig vagy Szatmárig vitt, ami innen, Debrecentől egy miskolcnyi út – általában ez az utazási hosszmértékem –, vagy még kevesebb. Pedig eszembe jut eleget a szülőfalum s benne az Ambrus család, meg Szereda is, amely – úgy érzem gyakran – már elveszett számomra: akihez mentem, s aki a szívét is ideadta volna, már nincs. De Ambrusék, hála a Magasságosnak, megvannak, tevékenykednek. Lajos ír, szervez változatlanul, és könyveket ad ki, Jutka meg szilárd bástyaként mögötte áll. Kaptam én már tőlük rengeteget: szállást mindahányszor, mintha rokonaim lennének, enni- és innivalót, hecsedlilekvárt, kokojzát és kis borkán ecetben eltett tárkonyt is. A szíves szóról most nem beszélnék, az velejárt.

Na, ez az! Ilyen tárkony, mint ez a Székelyföldön termett, sehol másutt nem lelhető fel! Próbáltam én már sokfélét, a debreceni és a pesti piacokon vásárolt frisseket, szépen csomagolt szárítottat, különféle cifra üvegekben tárkonyos ecetet, de meg se közelítették. Kell, bizonyára, az a hazai föld, amely még ezzel az együgyű, mondhatni, megjelenésére hitványka növénnyel s főleg a hiányával is azt üzeni: Eszti, jere haza!

Úgyhogy mennem kell, mese nincs! Mennem kell Korondra, Szeredába is Kiskaticához, Katica lányához, Albisba Csillához, az unokatestvéremhez. Ha másért nem is, de a tárkonyért mindenképpen.


Fotó: Láng Eszter.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel