Faragó Emma: Konyhaterápia #1 – Előhang, tengerparti kávéval
A négy fal közti magányon olykor a konyhában való alkotással próbálom túltenni magam. Nem annyira főzésként tekintek ezekre, mint inkább egyfajta terápiás alkalmakra.
A négy fal közti magányon olykor a konyhában való alkotással próbálom túltenni magam. Nem annyira főzésként tekintek ezekre, mint inkább egyfajta terápiás alkalmakra.
Komoly szemöldök gond-homlok alatt, / milyen szigort feszít az éhes gondolat – / Lilith könnyed ujjal felfedi az arcát: / kígyó, meg alma… eh, milyen badarság!
Alumínium tejeskannában hordtam haza gyermekkoromban a tejet a tejcsarnokból. Olyan apró voltam hatéves koromban, ha nem hajlítottam be a könyökömet, a Tímár utca járdáján kocogtattam végig a kanna alját.
Húsvét második napján írom ezeket a sorokat, de még véletlenül sem egy nyusziról, legyen az csoki, vagy dísztárgy, vagy éppen játék. Hanem egy nagyon szép, fehér porcelánegérről, amelyet – óriási luxus volt ez nekünk akkoriban, 1982 táján – azért vettem meg, hogy a hűtőszekrénybe kerülő, az idő tájt még nem túl változatos sajt-zsákmányainkat frissen tartsa.
A népnyelv „piros földes” vagy „bauxitos” tojásként tartja számon a húsvéti tojások egyik különleges típusát.
Motívumkeresőknek.
Az előbb gyönyörű húsvéti tojásokat mutattak a tévében. Pillanatok alatt eszembe jutott, hogy miért, illetve hogyan nem lettem én tojásfestő.
Ha húsvét, akkor répatorta. Adott egy csomó répa, amit a Nyúl nem talált meg és így nem fogyasztott el, miközben az udvart teleszórta mindenféle apró meglepetéssel.
Ma, nagyszombaton, négy órakor lesz a napszállta, tekintettel a kijárási korlátozásokra. Körül üljük az asztalt, aztán a házigazda kellemes húsvéti ünnepeket kíván, és egy ideig erősen koncentrálunk a tálakra, melyekben salátalevél-ágyon, szeletelve találhatók a finomságok.
Hát igen, a nagyböjt után húst magunkhoz vevő tavaszi ünnep viccesen hangzik, ha már nem eszünk állati dolgokat. De most, a világjárvány második tavaszán, rettentően vágyom arra, hogy minden pillanatát kiélvezhessem az ünnepnek. Így aztán készítettem egy adag szejtán sonkát.
Az ötvenes-hatvanas években született generációk csak hírből hallottak a fényes szemű kávébabokról. Helyettük ott volt a minden szükségletet kielégítő Frank kávé, mely persze nem a „népi hatalom” találmánya volt, de nagyszerűen lehetett vele pótolni az akkoriban igen ritka külhoni „feketelevest”.