Petrőczi Éva: „Sajt, sajt, egerek…”

Húsvét második napján írom ezeket a sorokat, de még véletlenül sem egy nyusziról, legyen az csoki, vagy dísztárgy, vagy éppen játék. Hanem egy nagyon szép, fehér porcelánegérről, amelyet – óriási luxus volt ez nekünk akkoriban, 1982 táján – azért vettem meg, hogy a hűtőszekrénybe kerülő, az idő tájt még nem túl változatos sajt-zsákmányainkat frissen tartsa. Szeretett egerünk „funkcionális testvérét”, egy ugyancsak nem túl gyakran használt sajtszeletelő lapátot, még jóval korábban, 1973-as, legelső hollandiai utam alkalmával szereztem be, méghozzá nem is akárhol, hanem Alkmaar városka nemzetközi hírű sajtpiacán. Egyiknek a hasznán se törtem a fejemet, csak – úgyis egérfogú lévén – lényem „egeres” részére hallgattam, mindkét esetben, igaz, kilenc esztendő különbséggel.

Most, harminckilenc évvel később, be kell vallanom, hogy az egeres sajtbúrát főként azért vásároltam meg, mert nagyon megtetszett, úgy éreztem, ha kitesszük gyerekszobai bútorból átlényegült konyhapolcunkra, akkor a legvékonypénzűbb időkben is úgy érezhetjük, hogy hamarosan Gouda, vagy éppen angol Stilton sajtot falatozhatunk. No, szóval: ő porcelán egérsége, a „Minden egér szereti a sajtot” címerállata soha nem őrzött semmit. Azaz mégis: a játékosságunkat, a jókedvünket, a verbális akrobataságra való hajlamunkat. Ennek jegyében azután egy mindmáig idézgetett, kisded családi indulónk múzsája is lett.

1979-től, vagy egy évtizeden keresztül, a maga halandzsaszövegével (vagy tán éppen azért!) nagy sláger lett a német Saragossa Band Zabadak című nótája (a Dave Dee, Dozy, Beaky, Mick & Tich nevű brit formáció 1967-es slágerének feldolgozása). Ennek kedvesen zagyva, „makaróni nyelven” zengő szövegében mi a refrénre kattantunk rá, amely így hangzik: „Shai, shai skagalak”. Ezt én legott, s nagy kedvvel, s teljes önkénnyel az alábbi szövegecskévé műfordítottam: „Sajt, sajt, egerek.”

Erre a kis írásra készülve, gyógyíthatatlan filosz lévén, némi Google-szimatolás után megtaláltam Saragossáék egykori, nagyon rokonszenves használati utasítását, amely – szerencsére – angolul íródott. És megnyugodott az én lelkem, mert az együttes éppen azt az instrukciót adta ki éppen negyvenkét esztendővel ezelőtt, amit én – bohó, ifjú anyaként, de már akkor is évtizedek óta „versekben bujdosva” és röpködve – ösztönösen bár, mégis szó szerint követtem: „Ne a szavak jelentését nézd, / Hanem azt, mit érzel… A ritmust figyeld.” Dalolásukat, s elsősorban a refrént nagy vidáman hallgatva nekem, s ártalmatlan szójátékomat villámgyorsan követve, férjemnek és gyerekeimnek azonnal ugyanaz jutott az eszünkbe. Egy sajtot rágicsáló fehéregér-csapat!

Ilyen előzmények után aligha csoda, hogy új törzsi indulónk birtokában képtelen voltam ellenállni az egyik pesterzsébeti kirakatban megpillantott kis sajt-őr kedvességének. A hó végi, szűkös időkkel mit sem törődve, bementem a boltba, s megvettem a mindmáig teljes épségében pompázó porcelánegeret.

Ma azután elővettem, s jó fél órán át gondosan tisztogattam, mosdattam, törölgettem hófehér bundáját, mielőtt lefényképeztem. Gondoltam, ha már sajtot nem tárolunk-tálalunk benne, hadd érezze magát szépnek és hasznosnak. Hiszen minden és mindenki az, aki mosolyt tud csalni az arcunkra, a nagy elszontyolodások idején is. Tehát, nóta, in-dul: „Sajt, sajt, egerek!”

Fotó: Petrőczi Éva.