B. Tomos Hajnal: Baklava versus mititéj
Rögtön a rendszerváltozás után történt, hogy a negyvenöt éve tartó bezártság szomjától hajtatva, kihasználtuk az első kínálkozó alkalmat és elmentünk egy „kapitalista” országba. Tudniillik, saját szemünkkel akartuk látni, hogyan él a köznép egy olyan társadalomban, amely az ember ember általi kizsákmányolásán alapszik, és ebből kifolyólag egyesek rohamosan meggazdagodnak – anélkül, hogy a kisujjukat mozdították volna valamely produktív cél érdekében. Nos, az az első alkalom egy törökországi társas kirándulás volt, melynek felét az európai, másik felét pedig az ázsiai földrészen töltöttünk.
Az első nap nagyon jól indult. Früstükre sajtot, olajbogyót és baklavát szolgáltak fel, azaz csak kikészítették egy fehér pultra, s onnan annyit vehettünk a tányérunkra, amennyi csak belénk fért. A minőséggel sem volt baj: 45 év után először éreztük az igazi juhsajt ízét, a natúr olajbogyó semmihez sem hasonlítható mediterrán zamatát, hogy a baklaváról ne is beszéljek.
Ez utóbbit csak olvasmányaimból ismertem, annak előtte sohasem kóstoltam. Aztán másnap, harmadnap és mindvégig ugyanazt kaptuk. Akarom mondani, hat napon át reggel, délben és este változatlanul sajtot, olajbogyót és baklavát tettek ki az egyébként gusztusosan megterített pultra, hacsak a vasárnapi ebédkor felszolgált hideg, kocsonyás krémlevest nem számítom változatosságnak. Néhai Mikes Kelemen jutott eszembe, vajon hogyan bírta a török kosztot annyi kiszolgáltatott éven át, amikor – zágoni báró lévén – a húsokban, zsírokban bővelkedő székely konyha válogatott finomságain nőtt fel.
A hatodik napon már semmi sem ment le a torkomon. Megesküdtem, hogy baklavát olajbogyó után soha, de soha ebben a büdös életben… Esténként azért fohászkodtam, hogy minél hamarabb lépjük át a határt, és végre valami „keresztény” kajához jussunk a sokat blamált s akkoriban még hozzánk mérten is „elmaradottaknak” tartott bolgároknál.
Az ám, de idegenvezetőnk s főként a sofőr hallani sem akart megállásról Bulgária területén. Féltek a szőrszálhasogató rendőrök, no meg a hírhedt útonállók zaklatásaitól. Így aztán éjnek idején, kerülőutakon, a lehető legnagyobb sebességgel szeltük át bolgár „elvtársaink” országát.
Talán mondanom sem kell, mekkora öröm és megkönnyebbülés töltött el, amikor két álmatlan éjszaka után végre megpillantottuk a Dunát. A Mi Dunánkat! Csak úgy áramlott a nyitott kocsiablakon át a rostélyon sercegő disznókarajok és mititéjek (e darált húsból készített román specialitások) kívánatos illata, meg az egymást túllicitáló főttkukorica-árusok kiabálása. Minden fáradtságomról megfeledkeztem, mint amikor a vándor hosszú sivatagi gyaloglás után megmártózhat egy hűs tavacskában.
Amikor idegenvezetőnk egyórányi pihenőt engedélyezett, s elnyújtózhattam a mamajai napozó finom homokján (Mamaia – üdülőhely a román tengerparton), már kezdtem kapiskálni, milyen kevés is kell ahhoz, hogy az ember megtalálja a felhőtlen boldogságot. Mégis borsos árakat fizet és vadidegen tájakon keresi azt, ami csak karnyújtásnyira van tőle.
Illusztráció: Freepik.
