Kállay Kotász Zoltán: Ellenőrzési pont

– Menjen csak, Rózsika, figyelek –
a piros hokedlin ül, cipőit húzgálja lefele.
– Forr a tej – ismétli nagyi, és még egyszer beletúr
a szatyraiba. – Elmentem – dugja vissza
a fejét, aztán, mivel erre sem érkezik válasz, becsapja az ajtót.
„Csókolom!”, kurjant egyet apám, „na végre”, dünnyögi,
feláll, kihozza a Szokolt, bekapcsolja.
„Bili van a széken”, dúdolja az énekessel.
„A My sweet lord című számot hallottuk George Harrisontól,
és most következzééék…”, recseg a rádióból
„Máj szív ló…? Ennek már semmi értelme!”
Körülírhatatlan langyosság-szagban ülünk, tudom,
a tejfutásra várva,
megindul, habzik, túlpúposodik a peremen, fehér kucsma;
mielőtt kibuggyanna, apu lekapja,
és sziszegve (elfelejti a fül-fogó rongyot),
a vízzel félig töltött mosogatóba huppantja a lábost.
„Meleg még?”, nézegetem a platnit.
„Nem tudom…”
Ellenőrzöm, gondoltam, és felnyúlva
(ágaskodni kell, ahogy – felfoghatatlan szeszély! – mindenhez,
amit a fejem fölé helyeztek)
a tűzhely vasához nyomtam a tenyeremet – – –

„Bammeg, mit csináltál…” – hideg víz ömlik a csapból –
„tartsd alá a kezed”,
Ganszky bácsi kocsija, száguldás, kórház, fehér köpenyesek,
tűvel szurkálják a tenyeremet,
de érezni már nem…
„Hős vagy… nem is sírsz!”
Nem igaz, sírtam,
de hiába, ez már kisírhatatlan…
– Gyu-la-te-vagy-a-hi-bás! Nem figyeltél Zolikára! – üvölti nagyi
a konyha közepén.
A „Bili van a széken”-t nem játszotta többé a rádió.

Illusztráció: Fortepan / Rados Tamás OSB.