Mörk Leonóra: Törött tulipánok – részlet

Hága, 1651. szeptember

A hintó az udvari tó, a Hofvijver sarkán tette le őket. Itt már hullámzott a sokaság, nemcsak a kormányzati épületek közrezárta, négyszögletes téren, hanem a szomszédos utcákban is. Mindenfelé színes sátrak nőttek ki a földből, bennük sört mértek és fűszeres bort, sült kolbászt és lacipecsenyét, gyümölcsös pitét és palacsintát, fazekas kínálta az áruját, üvegműves, szabó, kosárfonó, csizmadia, gyertyamártó. Fülsiketítő volt a zaj, a harangzúgás összekeveredett a céhek felvonulását kísérő zenekar dobjainak pergésével, a tamburin csörgésével, a sípok sivításával.

Helena nem kedvelte különösebben a nagy nyüzsgést meg a ricsajt, Christiaan még kevésbé, az össznépi vidámság mégis magával ragadta őket. Egymásba kapaszkodva úsztak a tömeggel, megbámulták a kötéltáncost, az akrobatákat, a medvetáncoltatót, a bábszínházban végignézték a vörös kabátos, púpos hátú Jan Klaassen és a felesége, Katrijn veszekedését. Meghallgatták egy parasztdalokat játszó hegedűs produkcióját, pénzt dobtak egy verklis kismajmának a kalapjába, kikerülték a jövendőmondó sátra előtt kanyargó sort. Bámészkodtak itt, bámészkodtak ott, mígnem a lány megtorpant az egyik édességárus pultja előtt, és nevetve betűzgetni kezdte a rózsaszín cukormázzal díszített ovális sütemények feliratát: Sok szeretettel, Szív küldi szívnek, Tőlem neked, Szeretlek.

– Kérsz egyet? – süvöltötte a fülébe a fiú, megpróbálva túlkiabálni a zenekart, de Helena megrázta a fejét. Ahogyan még Vijverhofban kitervelte, ő a feliratos búcsúsütinél megbízhatóbb bizonyítékát akarta kapni annak, hogy a másik valóban szereti őt.

Végül egy alkalmi vendéglő sátra előtt leültek a hosszú, X-lábú asztalhoz. Fahéjas bort ittak, nádcukros ostyát ettek, és mert közben elhallgattak a harangok, a dobosok pedig szerencsésen elmasíroztak a Noordeinde palota felé, most már egymás szavát is értették. Christiaant nem lehetett azzal vádolni, hogy beteges kíváncsiságot tanúsítana embertársai ügyes-bajos dolgai iránt, alapvetően hidegen hagyta, kivel mi történik. Viszont részesült annyira jó neveltetésben, hogy udvariasan tudakozódjon van der Heyden úr és Maria néni hogyléte iránt, a Janról szóló hírek pedig valóban érdekelték.

– Erdély? – vonta magasba a szemöldökét, mikor a lány beszámolt neki a bátyjától kapott levélről, diszkréten említés nélkül hagyva a Dorotheára vonatkozó részleteket. – Annál közelebbi úti célt nem talált?

– A barátjához ment, Gáborhoz – magyarázta Leentje, a szájába tuszkolva az utolsó ostyát. – Biztosan emlékszel rá, te is találkoztál vele nálunk.

– Gábor? – ismételte szórakozottan a másik. A szeme elidőzött a lányon, amint az látható élvezettel nyalogatta le az ujjairól a ragacsos cukorszirupot. – Nem az langaléta fiú, akihez ha szóltál, mindig olyan értetlenül bámult, mint malac az ugaron?

Helena kikapta a szájából az ujját, és dühösen meredt rá, mert eszébe jutott az este, amikor Jan azzal vádolta a barátját, hogy lenézi a pénztelen magyar diákot.

– Rád aligha bámult! Nem emlékszem, hogy valaha egyetlen szót váltottál volna vele.

Christiaant azonban ma semmivel nem lehetett kibillenteni a lelki nyugalmából.

– Ha te mondod! – vonta meg a vállát, aztán felállt, visszavitte a pulthoz a kiürült ónpoharakat, és békülékenyen a lány felé nyújtotta a kezét. – Megyünk?

Kéz a kézben sodródtak tovább a mind emelkedettebb hangulatba kerülő sokaságban. A tér közepén forgott a karusszel, de a lány anélkül is szédült, hogy felült volna valamelyik fából faragott ló hátára, elkábította a ricsaj, a sok lökdösődő ember, és a másik közelsége. Fél füllel hallotta, ahogy a fiú valami légtávcsőről magyaráz, amit a bátyjával építettek Hofwijck udvarán, és ebből arra a következtetésre jutott, hogy Christiaan éjszakánként már megint nem alszik, hanem a csillagokat vizsgálja.

Viszont ezek szerint Huygens úr, akinek a fiatal helytartó halálával amúgy is megszűnt a befolyása az udvarnál, végre letett arról, hogy mindenáron diplomatát akarjon faragni belőle, és hagyta, hogy a kutatásainak éljen. Ettől a fiú láthatólag kiegyensúlyozottabbá vált, a búskomorságát mintha elfújták volna. Helena még a tubus nélküli, nagy fókusztávolságú teleszkópról szóló értekezését is szívesebben hallgatta, mint hogy azt kelljen látnia, hogy napokra bezárkózik a szobájába.

Nyitókép: Mörk Leonóra | A közölt szöveg részlet a szerző Törött tulipánok című új könyvéből | Jaffa Kiadó, 2021 | 272 oldal, 3499 forint.