Gergely Tamás: Lazac a kórházban

Hát bizony a menüvel meglepett. Nemcsak azért, mert belőlem drótok lógtak ki, valamint hárman foglalatoskodtak körülöttem: az egyik vért vett, a másik a katétert igazította, a harmadik vérnyomást mért, s akkor ő ott állt nővérállásban, ami a pincér illedelmes meghajlásától száz fokra van, viszont a kezében a műanyaggal bevont menüt lobogtatja. Kérdi: mit akarok vacsorázni? Azon is meglepődtem, hogy ilyesmi létezik náluk. Jó, hogy a svéd főváros nagy kórházainak egyike, s hogy a pandémia miatt nem vonulunk be az ebédlőbe, mégis…

Kézbe veszem a lapot, és felfedezem – a gyógyító kezektől szabad fél szememmel a „pulyka” szót, megrendelem. Legalább két éve nem ettem pulykát, hát akkor kórházi menüként elém rakják… Kicsit sok a szósz, cserébe főtt borsót kapok a krumplipüré mellé, só, bors külön kis tasakokban mellékelve, annak esztétikus volta már önmagában felszólítás arra, hogy felbontsam. Szóval finom a vacsorám, úgyhogy arra az elhatározásra jutok, hogy végigeszem a menüt, na, nem egy nap, hanem kórházi tartózkodásom alatt.

Meg kell vallanom, civil kedvenceim estek a legjobban a kórházban is. A ropogósra sült szardínia, a tenger gyümölcsei sáfrányszószban, persze fehér bor kifelejtve, és hát a főtt lazac! Imádom ezt a rózsaszín húst, ami szálanként szakad. S amihez eddigi életem első felében nem volt hozzáférésem…

Szóval vérnyomásom megmérve, vérem lecsapolva, a katéter a helyén, amikor a kiürített tányérokat viszi, megdicsérem a vacsorám: „Finom volt, és elég volt!” Látnátok azt az örömöt, ami a szeme körül megjelenik. Sőt, az egész arcán! Érdemes volt azért a vacsorát az utolsó pulykaszárnyig bekebelezni…

Illusztráció: Valeria Boltneva (Pexels).