B. Tomos Hajnal: Ebéd a putriban

Gyermekkoromban volt a közelünkben egy cigánytelep. (Nem hívom a cigányokat romáknak, mert akkoriban még senki nem hallott erről az elnevezésről – ők maguk sem.) A város, Négyfalu szélén laktunk, de nem mondhatni, hogy szomszédaink voltak a cigányok, ugyanis pár ház után a Köpe-féle fűrészgyár következett, mely lényegében két halom közé volt ékelve, s a telep az egyiknek a végében, teljesen elszigetelve húzódott meg. Azt a halmot mi egyszerűen Cigányhalomnak hívtuk, azóta sem értesültem, hogy adtak volna neki „hivatalosabb” nevet.

Gyönyörű és titokzatos volt számunkra az a halom. Nyáron annyi németszekfű, vadzsálya és vadcsombor nőtt rajta, hogy kaszálni lehetett volna őket, s a sok színes, szebbnél szebb pillangó és felfedezni való bogár csak úgy hemzsegett körülöttük. Naphosszat kószáltunk, napoztunk, bújócskáztunk, sőt gyakran szalonnát is sütöttünk, ha még ebédre sem akaródzott hazamenni. Persze, szüleink megtiltották, hogy a cigánytanyáig merészkedjünk, mindenféle rémmesékkel próbáltak távol tartani tőle. De milyen a gyermek? Hajtott a kíváncsiság a tiltott gyümölcs felé.

Egyszer aztán, a bokrok s a derékig érő fű takarásában, megközelítettük a tanyát. Dehogy is volt az tanya, inkább csak egy nyomorúságos, deszkából, bádoglemezekből összerótt putri árválkodott ott, s annyi apró, félmeztelen purdé körülötte, hogy meg sem lehetett számolni. Sokáig lestük őket a bokorból: néha kijött egy-egy asszony is, ruhát teregetett, vagy megrakta a tüzet a putri előtt, a férfiak szivaroztak vagy kártyáztak, s közben egy érthetetlen nyelven parancsokat osztogattak az asszonyoknak. Szóval úgy folyt ott is az élet, mint bárhol a faluban. Egy idő után kijött a legvénebbik is, Ida néni. Őt jól ismertem, mert anyám minden évben vele szokta cineztetni az evőeszközeinket. Csípőre tette a kezét, és mintha csak a fiához-menyéhez szólna, bekiabált a bokorba: „Gyertek elé onnan, mert nem eszünk purdét! Gyertek, na, kész a cibere, ilyent biztos nem ettetek otthon.”

Azzal befordult a putriba, és egy fazékkal meg néhány bádogtállal tért vissza. Társaim úgy futottak szét, mint a nyulak. Mire felocsúdtam, egyedül ténferegtem a sok maszatos cigánygyerek között. Hát, mit mondjak, olyan ízletes káposztalevest talán azóta sem ettem. Ida néni csak nézett hosszan, s olyan elégedett, pajkos mosoly bujkált a ráncos képén, mintha valamelyik porontyába gyönyörködne. Aztán odavetett cigányul valamit a bámész fiataloknak, azok pedig harsányan nevetni kezdtek. Én is elnevettem magam, bár fogalmam sem volt, mi okból. Egyszerűen csak jól éreztem magam abban a nagy családban.

A nyitóképen egy cigánytelep az erdélyi Kelencén, 1930-ban (fotó: Fortepan / Péchy László).