Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #23 – Drága bélszín!

Felnőtt, fiatal felnőtt voltam már, amikor bemutattak minket egymásnak. Hosszú, kudarcokkal és sikerekkel, kanyarokkal teli kapcsolat kezdődött köztünk, nem mondom, hogy mindig harmonikus. Mára azt hiszem, elmondhatjuk, hogy jól ismerjük egymást, nagy meglepetéseket nem tartogatunk a másiknak, a szenvedély oda, na de a biztonság! – az megvan. Ha ünnepi alkalom van, és telik is rá, megbízhatóan készítem el.

Otthon, gyerekkoromban nem ettem ilyet. A nagymamám vallásos volt, pénteken alkonyatkor gyertyát gyújtott, megtartotta az ünnepeket, kóser konyhát vitt, és a kóser marhahúsból nem lehet steaket csinálni, mert kivéreztetik. (Lehetni éppenséggel lehet, később egy barátnőm, aki megörült, amikor a kóser húsboltban meglátta a bélszínt, meg is próbálta… csak ehetetlen lesz.)

A 60-as, 70-es években vagyunk, a központilag irányított gazdaság és árak idején. A konvertibilis valuta vagy az oroszoktól barter alapon érkező nyersanyagok nagyon kellettek, ezért amit ezekre a célokra fel lehetett használni, azt exportálta az ország – és a jó minőségű marhahús ilyen volt. Átlagember akkoriban a hentesnél nemigen talált bélszínt, egyes éttermekben viszont – központilag kialakított árak! – ha volt, akkor időnként még mi is megengedhettük magunknak. Mi – azaz férjem és a barátaink, akik éppoly csórók voltak, mint mi. Azért ezek az éttermi bélszínek az elérhető ünnepi alkalom kategóriájába tartoztak, nem is volt minden étteremben, ezért számon is tartottuk, hol szokott lenni. Vagyis úgynevezett hiánycikk volt ez is. A hiányok köré azonban a mindennapokban egy komplett árnyékgazdaság szerveződött: ha volt valamid, amire, hiánycikk lévén, nagy volt az igény, becserélhetted valami másra, vagyis egy másik hiánycikkre.

Anyósom pontosan ebben a helyzetben, hogy ne mondjam, pozícióban élt. Ezekben az években egy igen jó, belvárosi zöldség-gyümölcsbolt üzletvezető-helyetteseként komoly hatalommal rendelkezett: a hatalom banán, narancs, mandarin, citrom néven került forgalomba. Ezek ugyanis nagyobb, a boltokban is elérhető mennyiségben – mivel az ország valutáért vette őket – ritkább hullámokban, ünnepek körül érkeztek. Egy-egy évben az első alkalom, amikor megjelentek (és pillanatok alatt el is fogytak) többnyire Mikulás volt. Ilyenkor sorban álltunk értük, és diadallal vittük haza a gyereknek.

Az igény és a vágy mértékére mesélem el: a kora 70-es években egy helsinki vendégjátékról mindannyian hoztunk banánt – a gyereknek, vagy ajándékba. Vagyis hoztunk volna, ám a szovjet–finn határon, mivel a Szovjetunióba nem lehetett ilyesmit bevinni, mindet el akarták kobozni. A társulat, jelesül a Huszonötödik Színház tagjai azonban ezt nem bírták volna elviselni, ezért a szovjet határőrök figyelő tekintete mellett egyszerűen megették, magukba tömték az összeset. Ha megfulladok, akkor sem adom oda! – körülbelül ez volt a hajnali zabálás mondattá formálható tartalma.

Szóval anyósomnak volt valamije, vagyis cserealapja, ezért időnként bélszínhez is hozzájutott. Amit a végletekig elkényeztetett fia imádott. Kati néni nem bízott bennem, hogy bármi fogalmam van arról, mit kell vele kezdeni, ezért bepácolta, úgy hozta el hozzánk, és tette a mélyhűtőbe, hogy majd vasárnap megehessük. Nem bízott bennem – és sajnos teljesen igaza volt.

Valamelyik következő vasárnap úgy döntöttünk, bélszín lesz az ebéd. Abban a lakásban, ahol a férjemmel laktunk, villanytűzhely volt, amit azonban én nem ismertem, korábban – ha egyáltalán – csak gázon főztem. Fagyott bélszínszeletek elő, serpenyőbe olaj, tűzhely bekapcsol, és a szeletek várakozás nélkül vagy talán pár pillanat várakozást követően mentek a langyos olajba… Mondom, gázra voltam beállítva. Vártam, néztem – valójában, azt hiszem, nem tudtam, mire várok, mit gondoltam, mikor lesz készen. Egy idő után előkerült a férjem, aki nagyon készült már a bélszínebédre. Egy darabig ő is ácsorgott mellettem, de aztán tétován azt mondta: nem így szokott kinézni, amikor anyám csinálja. Vártunk még egy kicsit, aztán kivettük az olajból és megkóstoltuk. Majd vérző szívvel kidobtuk az egészet.

Arra nem emlékszem, mit ebédeltünk helyette, de arra nagyon is, hogy megesküdtünk egymásnak: azt, amit történt, anyósom sose tudhatja meg. Nem mintha illúziói lettek volna a főzési képességeimről, na de mindennek van határa.


Illusztráció: Pixabay | Utómunka: Köböl Vera.

One thought on “Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #23 – Drága bélszín!

  1. Imádom a szövegeidet, ez a mese megvígasztalt, még mindig kísérletezek. Írjál, ha tudod a megoldást.

Hozzászólás a(z) Lichner Magdolna bejegyzéshez Kilépés a válaszból