Gulyás Dénes: Ribizliálom

Elsőszülött fiam, Gergő, akinek első kihullott tejfogát a nyakamban aranyláncon hordom, éppen hároméves volt – bő harminc éve már –, amikor egy nyári délutáni alvásból, álomittasan ébredve, még csak félig nyitott szemmel, cérna hangocskáján azt mondta: a kertben voltam és ribizlit ettem. Néhány ribizlibokor lakott akkoriban a kertem napos oldalán. Azokhoz járult oda, és apró mutató- és hüvelykujjai közé óvatosan fogva egyenként, hosszasan szedte le az érett piros kis bogyókat, míg már a füle töve is piros nem lett.

Nem tudom, hogy most, jó harminc évvel később, még mindig kedvence-e a ribizli. Nekem feltétlenül az. Már a kertem sem a régi, a ház sem, amiben lakunk, odébb is van úgy tíz kilométerrel. Ribizlibokor viszont ebben is van. Sőt a választékot bővítendő, fekete ribizlit is nevelek, meg aztán málnát, pirosat és sárgát, barackot, cseresznyét, sőt egy növendék fügécske is díszeleg a kert szinte mindig napos részén.

Tavasszal minden ágat, rügyet megvizsgálok, ami elhalt lemetszem, levegősebbé, a naptól jobban átjárhatóvá teszek mindent. Nagy kupacban vár ilyenkor a nyesedék a zöldhulladék elszállítására. Aztán egy-két héttel később a teraszról, pipával és kávéval a kezemben, lopva figyelem – nehogy a növények valamiféle elvárásnak érezzék –, hogy milyennek mutatkozik a termés. Robbannak a virágok, a ribizlibokrok egyszerre tele lesznek apró zöld fürtökkel. Ilyenkor már csak drukkolok nekik. Nem permetezek, nem zaklatom őket. Engedem, hogy a természet végezze a munkáját.

Végzi is. Kissé aggódom, hogyan és mikor fogom majd a rengeteg ribizlit leszüretelni. Reggelente megkóstolom, leszedek pár fürtöt, s amikor mér érett, édes és fanyar, szinte hallom, hogy azt mondják: most. No, akkor a bokrok közé ülök, és könnyítek rajtuk; az idén húsz kilónyit sikerült. Persze eszem is, hűtve, pár csepp mézzel. A fő attrakció azonban a megtisztítás, mosás folyamata – amíg a víz tetején már egyetlen rovar, levéldarabka, s egyéb nem oda való uszadék sincsen –, s természetesen a befőzés. Apró trükkökhöz folyamodom. Fő szempont, hogy fekete és piros külön főzetik be. Ez némi plusz munkával jár, de megéri. Nem passzírozom. Lassú tűzön főzöm, az első rottyanásig, majd turmixolom, aztán jön a – nem túl sok – cukor, vanília, fahéj, szegfűszeg (ez utóbbi szigorúan vagy teatojásban, vagy tiszta gézdarabba csomagolva, hogy egészben vehessem ki majd), s annyi levendulavirág, amennyit éppen csak észreveszek az ízében, amikor még egy rottyanás után készen van. Ha nagyon bátornak érzem magam, olykor gyömbér kipréselt levével is megkínálom. Az arányokat nem tudom. Mindenki ahogyan akarja. Kóstolgatni kell közben.

Az üvegek kifőzve, tiszta ruhán, lefordítva várakoznak. De mielőtt a lekvár beléjük költözne, az egyik üvegbe öntök fél deci Stroh rumot, kiöblítem vele, majd átöntöm a következő üvegbe. Így haladok, amíg üveg van. A maradék rumot kiöntöm. Soha ne kerüljön a lekvárba! Gyerek abból már nem ehetne. Márpedig a gyerek az első! Semmi tartósító, semmi zselé. A forró üveg az alkoholt eltünteti, marad az alig érezhető aroma. És most jöhet a forró lekvár, dzsem (vagy jam, ahogyan tetszik). Az üvegeket megfordítom, hagyom kihűlni, és hűtőbe vele.

Sajnos gyorsan fogy, különösen pirított kalácson, kis vajjal alul, lekvárral fölül, egy kapucsínó kíséretében. Az külön kaland, amikor az apró magok roppannak a fogam alatt. Magokra még soha senki nem panaszkodott azok közül, akiket a ribizlilekvárom örömeiben részesítettem. Még ha nagyképűségnek tűnik is ez.

Most, három évtizeddel később is szedegeti olykor a ribizlit egy kisfiú, apró mutató- és hüvelykujja közé óvatosan fogva az érett piros bogyókat, fürge játék és rohangálás közben: az éppen hároméves Marci unokám – akinek saját ágyása is van, Marci kertészete néven, a ribizlibokrok tőszomszédságában. Jó lenne, ha mindig ilyen szépet álmodhatnánk, mint ők, amikor álomittasan ébredeztek, bő harminc év különbséggel, nyári délutáni álmukból.


Fotók: Gulyás Dénes.

Vélemény, hozzászólás?