Szentmiklósi Tamás: Egy úrinő felemelkedése, avagy Mamó bejglit süt

Az én édesanyám, aki 1921-ben látta meg a napvilágot, soha nem vitte fel a mosott ruhát a padlásra, nem súrolt padlót, mégpedig azért nem, mert szerencséjére vagy szerencsétlenségére, ki tudja, úrilánynak született a lelkem. Tábornok volt az apja (egy rövid ideig, amíg össze nem veszett Horthy Miklóssal, Budapest városparancsnoka is!), aki ötvenen túl vett el feleségül egy huszonnégy évvel fiatalabb, nagybirtokos családból származó hölgyet, aki aztán világra hozta az én bíborban, vagy, ahogy az angolok mondják, ezüstkanállal a szájában született Anyámat, azaz Mamót.

Az én édesanyám úgy nőtt fel, hogy cselédek és szolgák vették körül és lesték minden kívánságát az emeletes és sokszobás budai villában. Ebben ő nem talált semmi kivetnivalót, miért is tette volna, hiszen a világ olyan, amilyenbe belecsöppenünk, márpedig, ha gyerek vagy, szent meggyőződésed, hogy ami van, az megmásíthatatlan, az a dolgok rendje és annak úgy kell lennie.

Az én édesanyám ugyanakkor rendkívül szigorú neveltetésben részesült, a zárdafegyelmet tartó angolkisasszonyok intézetében járta ki az iskolát, ahol kora reggel tanítás előtt térdepelve imádkozott a tanintézethez tartozó templom jéghideg kőpadlóján. Hamar megtanulta, ha nem is a magyarok istenét, de azt mindenképpen, hogy szigorú szabályok szerint kell élni és ellenszegülés nélkül fogadni Isten akaratát.

És eszerint élt is 2014-ig. Idős apját bakfisként elvesztette. Aztán a történelem vele sem bánt kíméletesen: anyja második férje odaveszett a világháborúban, öccse eltűnt valahol Szibériában. Új világ jött el, a hajdani bálozások, ékszerek, dekoltázsok és egyéb úri vigasságok emléke megfakult, a család vagyonát államosították, minden szürkeségbe borult. Mamó férjhez ment, két gyermeket szült, de nemsokára, katolikus hívő létére válni kényszerült önhibáján kívül. (Szégyenében hosszú évekig be sem merte tenni a lábát egy templomba…) Nem is tudom, mi lett volna vele, ha nem találkozik lángoló érzelmekben hiányt soha nem szenvedő Apámmal, aki zsidó családja méltatlankodásával, sőt felháborodásával mit sem törődve feleségül vett egy kétgyermekes, elvált, arisztokrata származású, osztályidegen és („noch dazu”) katolikus nőt az úgynevezett ötvenes években.

Aztán megszülettem, éltük a szerény életünket a szűk lakásban, jól megvoltunk, csak egyvalami hibádzott: Mamó nem tudott főzni, mosni, vasalni, varrni stb. Honnan a csudából tudott volna? Inkább cselédet, illetve, az Új Világ szóhasználatával élve „háztartási alkalmazottat” fogadott, ő meg három műszakban dolgozott, hogy fizetni tudja. Gyerekként bizony sokat hiányoltam a társaságát, nem emlékszem, hogy valaha is játszottunk volna együtt…

A vidékről, főleg tanyasi világból felkerült, iskolázatlan „háztartási alkalmazottakkal” jól megvoltam, a játszótársaim és barátnőim lettek, szocialista eszméken felnövő serdülőként persze már sajnáltam őket a vélt kizsákmányoltságukért. (Utóbb derült ki, hogy Mamó mindegyikről gondoskodott, kijáratta velük az iskolákat, majd állást is szerzett nekik. Bármelyikkel találkoztam később, hálás szívvel emlékezett rá.) Csak a cserzett arcú, szigorú tekintetű varrónőtől féltem. Három-négy hetente ült a Singer varrógép elé turbánosan kötött kendővel a fején, s a gép pedálját ütemesen nyomkodva hittérítést folytatott: tökmagként holtra sápadva hallgattam a szombatista nő szájából, hogy a bűnbeesés miféle súlyos következményekkel jár, úgyhogy csak vigyázzak!

Aztán Apu meghalt, Mamó megözvegyült, történt egy s más, a pénznek már sokkal inkább megvolt a helye, ám Mamó egy dologból nem engedett: kéthetente takarító jött hozzá, az „ember”, ahogy hívta.

Főzni sosem tanult meg, házhoz rendelte az ebédet, két napra egy adagot, a rá jellemző szemérmetességgel büszkélkedett is vele, hogy lánykora óta egy kilót sem hízott.

Hetvenen túl azonban olyasmi történt, ami engem is meglepett: Mamó túllépett a saját árnyékán. Ahogy szép sorjában érkeztek az unokák, fejébe vette, hogy megtanul bejglit sütni karácsonyra, s úgyis lett! A kezdeti évek szárnyaszegett és némi részvéttel fogadott próbálkozásait követően, öt esztendő múltán olyan bejglit tudott sütni, hogy arra a magamfajta bejgli-ínyenc is elismerően bólintott. Kilencvenen túl már 10–12 rúd sült a sütőjében, s bárki, aki kóstolta, a csodájára járt.

Illusztráció: Arnolfini Archívum/Kantin.