Gulyás Dénes: Káposztás kalandok #3 – Marosvásárhelyi megbékélés

Ismét káposzta nélkül múltak az évek. A 90-es évek elején, talán 92-ben, a színházi szezon vége felé, Sütő Andrást születésnapján köszönteni utaztunk Marosvásárhelyre. A kocsiban Sinkovits Imre, Ablonczy László – az akkori Nemzeti Színház igazgatója – és jómagam. Az ünnepi koncerten Sinkovits mint Bódi Vencel lépett Hargitáról a színpadra. Sütő András meghatottan, szinte könnyezve ült a páholyában. Én Bartókot énekeltem.

Az ünnepi koncert után ünnepi vacsora Sütő Andrásnál. Igen, itt is már az ajtóban megéreztem a káposzta illatát. De ez töltött volt. Nem öklömnyi, hanem teniszlabdánál valamivel kisebb omlós, könnyű gombócok, enyhén roppanó levelekbe csomagolva.

A füstölt íz éppen csak kiérezhető; a fűszerek között csombort véltem felfedezni; nem tolakszik egyetlen alkotóelem sem az ízlelés előterébe; a gombóc szinte a kés súlyától válik ketté, de szét nem morzsolódik, tartása van könnyedsége ellenére is; a káposzta egészen vékonyra szelve, szinte olvadva göndörödik a kanálban; zsír alig, de azért mégis észrevehető; a tejföl, mint Hargita csúcsain a szűz hó, fénylik a gombócokon. Mellé kovásszal sütött kenyérnek sarka, könnyű borok. Aztán került még az asztalra lekváros bukta is.

Bár ez a káposzta töltött volt, nem székely, de a hely, ahol készült, mégis azzá tette. Megbékéltem a múlttal, és új káposztás utak perspektívája tűnt fel gasztronómiai érdeklődésem horizontján. És ebben a pillanatban megértettem a művészvilág által ébren tartott szóbeszédet, miért mondta Szendrő József, a legendás debreceni színidirektor és színész egy-egy előadás után, kedvenc éttermének asztalánál, miután a pincért magához rendelte: fiam, most először hozzon nekem két órán keresztül töltött káposztát.

Itt a vége | Illusztráció: Pixabay/Kantin.