Mörk Leonóra: Szentjánosfű – részlet

1634. október, Leeuwarden, Hollandia

Az esküvőjük után a férje először Leeuwardenbe vitte Aelkét. A de Wit család városi háza egy keskeny, régi kis utcában állt, nem messze a helytartói palotától, a Rolkemahuistól és a vallonok templomától. Gyönyörű volt, magas, oromzatos, méltóságteljes, ám az építész jó ötletnek találta a sötétzöld bejárati ajtó feletti frízt fehér homokkőből faragott puttófejjel díszíteni. Aelkét ez a girlandok között vigyorgó szobor angyalka helyett inkább halott csecsemőre emlékeztette, iszonyodva hunyta be a szemét, amint ráesett a tekintete. Hát nem elég a bánat, amit minden családban éreznek az elveszített kisgyerekek miatt? Nem elég a sok szívfacsaró halotti portré, mint az a három, amelyik a nagynénje szobájában lóg? Akkor még a saját kapujában is azzal az intéssel találkozzon az ember jövet-menet, hogy memento mori, emlékezz a halálra?

A férjét láthatólag nem zavarta a kőszemével a semmibe bámuló puttó, bizonyára megszokta már, rá se nézett. Helyette őt figyelte, miközben kisegítette a hintóból, olyan arckifejezéssel, hogy Aelke kis híján megsajnálta. A férfinak ugyanolyan világosszürke szeme volt, mint Jannak, de amíg a festőé melegen, nyíltan és barátságosan szemlélte a világot, addig az övé hidegen villant, akár a kard pengéje. Most mégis gyengédség ült benne, ahogyan később kedvesen szólt a hangja is, amikor elnézést kért, amiért máris magára kell hagynia a feleségét.

– Olyan hirtelen keltem útra Vlielandra, hogy elintézetlen ügyek sora maradt utánam – mutatott magyarázólag az egyik kis oldalasztalra, ahol egy halom levél hevert. – Ebéd után haladéktalanul a palotába kell mennem.

Aelke bólintott. A szeme végigfutott az ebédlőasztal kínai porcelánjain, a fríz ezüst evőeszközökön, a kristálypoharakon, a virágmintás francia selyemfüggönyökön, az aranyozott bőrtapétán, a márványkandallón, a tálalószekrény üvegtáblái mögött sorakozó kék-fehér porcelántányérokon, és arra gondolt, soha nem fog tudni hozzászokni ehhez a fényűzéshez. Ők sem voltak éppen szegények, sem annak idején a szülei, sem a nagynénjéék, ez a szinte szemérmetlenül közszemlére tett bőség azonban meghökkentette.

Nem tudta, ki rendezhette be a házat. Nyilván nem a férje, akiről ilyen rövid idő alatt is felmérte, hogy noha csak a legjobbal elégszik meg, az ízlése visszafogott, és nem hajlik a magamutogatásra. Talán az anyja? Vagy az előző felesége, akiről egyébként egyetlen szót sem ejtett, mintha nem is létezett volna? Ebben a házban a török szőnyegektől az aranyozott szegélyű tükrökig, a drága japán vázáktól a kristálycsillárokig minden ugyanazt harsogta a látogatók arcába: ide nézzetek, mennyi pénzünk van!

Tisztában volt vele, hogy a férje jómódú és befolyásos emberek hosszú sorának leszármazottja. Sőt, az örökölt vagyonhoz újabban hozzájárult az a hatalmas összeg is, ami egy gyermektelenül elhunyt rokon holland-brazíliai cukorfinomítói révén került a család birtokába. Wijbrandus de Wit joggal élt abban a szilárd meggyőződésben, hogy bármit megvehet. És bárkit. Ahogyan őt, Aelkét is megvette.

Ebben a pillanatban a férfi hátratolta a székét, felállt, odalépett hozzá, és megcsókolta a kezét.

– Mégsem bánom, hogy csapot-papot itthagytam, amikor elfogadtam a nagynénje meghívását. Az államügyek várhatnak. Az nem várhatott, hogy újra láthassam magát. Megérte kockáztatni érte a helytartó haragját.

Ettől kezdve ritkán látta a férjét, az legtöbbször már kora reggel elment, és csak késő este ért haza. Annyira azonban soha nem lehetett késő, hogy ne keresse fel a felesége hálószobáját. Aelke gyorsan megtanulta, ilyenkor hogyan szállhat ki önmagából, hogyan repítheti el a távolba a lelkét, nehogy a férfi megtalálja, és azt is birtokba vegye. Nem mintha kereste volna, megelégedett annyival, hogy a felesége szép és engedelmes. Aelke úgy érezte, a test, amelyik éjszakáról éjszakára ott hever lemeztelenítve a selyembaldachinos hitvesi ágyon, és lefagyva tűri, hogy a férfi azt tegyen vele, amit akar, nem az övé, hanem egy idegen fiatal nőé, akit történetesen Aelke de Witnek hívnak. Ő, az igazi Aelke messze jár. Szabad.

Társaságban egyébként ugyanolyan hibátlanul játszotta az ifjú feleség szerepét, mint amikor látogatókat kellett fogadnia, akik mind azért érkeztek, hogy jól megbámulják. Hadd bámuljanak, vonta meg a vállát. Különben nem bánta, ha napközben magára maradhatott, szeretett egyedül lenni. Beült a néhai apósa könyvtárába és olvasott. Sétált a téglafalak határolta kertben, ahol a gondosan ápolt virágágyások között magányos hársfa hullatta sárguló leveleit az alatta álló kőpadra. Felfedezte a házat, a négy emelet fényűzően berendezett, ám jórészt lakatlan szobáit.

Az egyik hálószobában belefutott az előző feleség portréjába: a festmény nála jóval idősebb, harminc körüli asszonyt ábrázolt fekete selyemben, ódivatú, merev körgallérral, fakószőke haját csipkefőkötő fedte, fakókék szeméből szinte tapintható szomorúság sugárzott. Nem volt szép nő. Rátalált a férje dolgozószobájára is; a többivel ellentétben ebben egyetlen képet sem látott, csak egy nagy földgömböt és rengeteg térképet, keretben lógtak a falon, felcsavarva sorakoztak a polcokon, bekötve álltak a szekrényben. A könyvespolcon is főleg útirajzokat fedezett fel, van Linschotennek a távol-keleti útjáról szóló beszámolóját, Gerrit de Veer naplóját a szörnyű télről, amit a Barentsz-expedícióval a földabrosz északi csücskén vészeltek át, egyszerre küzdve a hideggel, az éhséggel és a vérszomjas jegesmedvékkel.

Az épületet jóval népesebb családra tervezték, de a gyerekszoba szintén kihasználatlanul állt, a bútorokat huzat borította. A szőnyegen néhány elgurult fagolyó hevert, mögöttük fából faragott játékbútor, bölcső, komód, asztal, székek, függönyös ágy. Egy csavart lábú padon rózsaszín szoknyás, fehér főkötős baba üldögélt, magához szorítva miniatűr vesszőkosarát, mintha a többi babától akarná megvédelmezni. Vajon ki játszott utoljára ezekkel a játékokkal? És mikor?

A közölt szöveg részlet a szerző napokban megjelenő, Szentjánosfű című könyvéből |  Jaffa Kiadó, 2023 | 300 oldal, 4999 forint | Fotó: Mörk Leonóra.