Szentmiklósi Tamás: Hogyha egyszer majd…

Zuglóban élek, és a közelben van egy étterem, ahová néhanapján, főleg hétvégenként betérek ebédelni. És amikor betérek, ott van ő, mármint az öregúr, aki öltözékét ritkán cseréli, többnyire ugyanaz a durva szövésű szürke kardigán van rajta, arca véreres és borostás, haja hófehér és csimbókos, lábai görbék, mintha valaha focista lett volna, taglejtései szélesek, karjait ide-oda dobálja, hetven fölött járhat.

Ül az asztalnál, a sarokban, mindig ugyanazt eszi: falusias húslevest, utána rántott húst krumplipürével és uborkával, lehetőleg, ha van, kovászossal. Mellé nagyfröccsöt iszik, illetve nagyfröccsöket. Azelőtt a rövidet is döntötte magába, de a pincérek letiltották az Unicumról, mert botrányosan viselkedett tőle.

Eleinte rém ellenszenvesnek találtam, hogy úgy mondjam: irritált. Minél távolabb igyekeztem húzódni tőle. A levest szürcsölte, a húst nem rágta meg, csak lenyelte, húzta az orrát, rongyosra használt zsebkendővel törölte a szájszélét, és fütyült rá, hogy ki mit szól arcpirító viselkedéséhez. Undorító, hittem én magamban.

Teltek az évek, és az öreg nem tágított. Ahányszor betértem, ugyanaz a látvány fogadott a sarokban. Szürcsölés, hatalmas falatok letuszkolása, az önfeledt lakmározást kísérő hanghatások, egy-két mozdulattal összegyűrt abrosz, evőeszközök csörömpölése.

Igen ám, csakhogy a mutatvány egyszer csak kezdett imponálni nekem. Azt hiszem, megváltoztam időközben. Egészen pontosan fogalmazva: elkezdtem én is öregedni, és már irigyeltem az öregúr életigenlését és mohóságát, a vehemenciát, amivel az egyes falatokat bekebelezi, a gyermeteg örömöt, ahogy bele-belekortyol a fröccsébe.

Időről időre mindmáig felkeresem az éttermet. Ahogy belépek, az első dolgom az, hogy az öregurat keresem a sarki asztalnál. Ha szerencsém van, és látom, hogy ott van, áhítatos arccal fogadja magába a fröccsöt, és vígan falatozik, megnyugszom, és szentül megfogadok egy s mást a jövőre nézve.

Illusztráció: Kantin.