Sárkány Viktória: Varsói nosztalgia

Hivatásból fel s alá korzózva fél Európán, az első dolgom minden új országban az, hogy az ételek nevét legalább a menü értelmezése szintjén megtanulom. Ahogy arra egy ismerősöm rávilágított, én előbb értem meg spanyolul, hogy „tűzdelt csirkemell krumplival”, mint azt, hogy „tűz van, menekülj”.

Fő az optimizmus, mondom erre én, és továbbra is csak az éttermi szókinccsel foglalkozom a gyors országlátogatások alkalmával. Már csak azért is, mert azt gondolom, autentikusat enni olyan helyen lehet, ahol nem hozza azonnal a pincér az idegennek szánt menüt. Utóbbi esetben ugyanis fennáll a gyanú, hogy az ételeket a turista vélt ízléséhez igazítják, arról nem beszélve, hogy lényegesen drágábban kapjuk a külföldinek szánt falatokat, mint ha beülünk egy helyiek által látogatott vendéglőbe. Egy ilyen étteremben viszont szükségünk lesz rá, hogy legalább nagyjából tudjuk értelmezni az étlapot. És bár ma már Google fordítóval is ki lehet okoskodni, hogy mi mit jelent, mennyivel elegánsabb hosszan nézegetni a menüt, telefonos segítség nélkül, és tűnődni, hogy a kureci az vajon a csirke, ahogy halványan emlékszünk, vagy egy ottfelejtett szláv káromkodás, mert a séf épp rossz kedvében írta az étlapot…

A „helyieknél, helyit” elvemet követve, a napokban Varsóban végre eljutottam több különböző tejbárba. Régen tervben volt ez már, hiszen a tejbár egy messze földön híres lengyel műintézmény. A kommunista uralom alatt a magyaroknál sokkal szegényebb lengyelek kvázi üzemi étkezdéjeként szolgált, neve onnan ered, hogy húsos ételt eredetileg nem árultak benne. Az állami megsegítés miatt a tejbárokban nevetségesen olcsón lehetett szinte egész nap háziasan étkezni.

Több tízezres nagyságrendben léteztek ilyenek Lengyelországban, de mára csak pár száz maradt belőlük, továbbra is olcsón adva – az immár húst is tartalmazó – ételeket. És itt valóban elkelhet a menü értelmezésének képessége, bár én most kivételesen olyan helyen voltam, ahol angol verzió is volt kiírva. Egy főétel jellemzően 10–14 złoty (800–1500 forint). Kétfogásos menüt – teljesen korrekt sütőtökkrémlevest kenyérkockával, valamint gólabkit, a magyar töltött káposztára hajazó fogást édeskés paradicsomos mártásban – 22 złotyért, míg kapros szósszal leöntött csirkegolyókat krumplipürével 14 złotyért ettem.

Hangulatában a tejbár engem az iskolai étkezdékre emlékeztet: mindenki bejön, gyorsan kér és kap, eszik, megy – semmi flikflak, haladunk. Közönségét tekintve diáktól nagymamáig, kisgyerekes családoktól apácákig mindenkit láttam, de egy-két öltönyös figura is besündörgött: elhiszem, hogy hiányzik néha a nagyi kosztja két Bib Gourmand üzleti megbeszélés között. Az étel minősége erős közepes, a környezet tiszta: ár-érték arányban így lesz a tejbár egészen kiemelkedő.

Mivel Varsóban szinte bárhol jóval olcsóbban lehet enni, mint Budapesten, azért a nagy lengyel nemzeti klasszikusokat – mint zurek, borscs, pirogi – nem tejbárban enném, de egyszeri élménynek, ami azonnal visszahozza gyermekkorunk vizezett csokoládészósszal leöntött piskótakocka-életérzését, feltétlen ki kell próbálni.

Fotók: Sárkány Viktória.