Gulyás Dénes: Lilaakác-illatos vacsorák #01 – A professzor teraszán

A lilaakác fürtjeit lágyan simogatta a kora esti, nyári, szentendrei szellő. Aztán belibbent a konyhába és onnan az akácfüggönybe bújt teraszra magával hozta a lime, a francia sajtok, a vacsora végére szánt gyümölcsök, a desszert, az olívaolaj, a vaj és a tigrisrák tengerillatát. Soha nem gondoltam, hogy ezek ilyen baráti viszonyban vannak, s hogy a gyönyörű chardonnay palackjából kivarázsolt hosszú parafadugó pukkanása akár zene is lehetne.

Nyolcan ültük körbe az asztalt. Olykor tízen. Ez a szentendrei, lilaakácos, illatos terasz amolyan bázis volt, ahol orvosok, építészek, művészek, sokat látott és élt, rendkívüli tudású emberek találkoztak, hosszú évtizedeken át, s csapongva beszélgettek, s megtiszteltek engem és feleségemet azzal, hogy állandó tagjai lehettünk a lilaakácos estéknek.

Prof. Dr. Szabó Zoltán kardiológus – a szentendrei ház gazdája –, aki az első sikeres szívátültetést végezte Magyarországon, mindig valamilyen felvezető itallal kezdte: egy deci könnyű pezsgő, aperol spritzer, vagy vodka-tonik. Elbűvölt, amikor a hivatásáról beszélt. Aztán felesége, Richter Lenke, alias Luli gondozásában gyönyörű tálon hors d’oeuvre érkezett. Még nézni is „tereh” volt, csábító és ellenállhatatlan a fényesen csillogó kaviártól, az apró halak ízlésesen felrakott, étvágygerjesztő soraitól, az olasz és spanyol sonka, szalámi, illetve a francia sajtok délszaki latinos illatától. S miután Luli a költészet, de általában az irodalom terén – mondjuk így – otthon volt, a tálalás közben izgalmas modulációval kezdett bele legutolsó olvasmánya, mondjuk Ljudmila Ulickaja könyvének taglalásába. Miután rövid fél óra alatt meggyőzött minket arról, hogy olvassunk Ulickaját, térült-fordult, s az olívaolaj és vaj keverékén sült rákot frissen és forrón tette az asztalra. Mellé könnyű gyümölcsös fehér bor járt. A pohár oldalán lecsurranó harmaton keresztül hol nagyobbnak, hol kisebbnek tűntek a tigrisrák hívogató halmai, mellé saláták, töltött olívabogyók, három-négy féle szeletelt kenyér, bagett, aminek sarkával tunkolni a rák szaftját – oh, jaj… – hovatovább a Luli által idézett irodalom élményével volt rokonítható.

Déneském, szedj magadnak, és mindenkinek, aki karnyújtásnyira ül tőled – adta ki a feladatot legendás hírű kardiológus barátom. Fegyelmezetten és gyorsan segédkeztem, mint az asszisztensek a műtőasztalnál oly sok ezerszer, amikor a professzor szikét, törlést, szívást, érfogót kért. Apámként szerettem őt, s ő – biztos vagyok abban, hogy így volt – fiaként engem. Utálta, ha a keresztségben kapott nevén szólították. A barátok, akik kiérdemelték, ezért szólították „tisztességes” becenevén, így: Duli.

Tudta, hogy orvos szerettem volna lenni, s szívesen beszélt a szívsebészet múltjáról, jelenéről, jövőéről és arról, milyen elképesztő szervezőmunka, felkészülés előzte meg az első hazai szívátültetést. Aztán eltért a témától, és azt mondta: tudod, Dénes, arra jöttem rá a Brahms-koncerted után, hogy valami csodából maradtam én ki. Ne bánd, hogy nem lettél orvos.

A társaság többi tagja hol az asztalon sorakozó, örömöket fakasztó falatokat, italokat méltatta, hol Ulickaját, hol pedig Duli több évtizedes szívsebészi érdemeit. Én csak annyit mondtam: tudod, Duli, Brahms valóban csodákra volt képes, és engem is elröpít, felemel, meggyötör és magához láncol, s persze közben, remélem, a közönséget is, de mindez illanó csoda, s úgy érzem, egyre kevesebben vélik csodának, ha egyáltalán meghallgatják. Te viszont ezreknek adtad vissza az életét azzal, hogy a szívüket a kezedben tartottad. Mire ő: Déneském, ezek nem összehasonlítható dolgok. Mire én: sajnos a kétségeim abból táplálkoznak, hogy én mégis összehasonlítom őket, még ha talán nem kellene is.

Hors d’oeuvre-nek, azaz az előételnek híre-hamva sem volt már, s elfogyott az utolsó tigrisrák is, a bagett sarkaival, salátákkal, olívabogyókkal együtt. Még egy korty a könnyű, gyümölcsös fehérből. A társaság hölgy tagjai egy perc alatt letakarították az aszalt, tiszta tányérokat, villákat hoztak, s mint korona a királynő gyönyörű fürtjeire, középre került egy hatalmas tálon a ropogós szélű palacsinták kissé rusztikusan halmozott, zsákbamacska kazla. Zsákbamacska, mert öt különböző töltelékkel töltve kínálták magukat. Mellé aszú vagy aszúfordítás. Nekem inkább a fordítás. Nagyszerű társaság, nagyszerű étkek és italok, még nagyszerűbb beszélgetések orvoslásról, művészetről, építészetről, utazásokról.

Egy ponton persze mindenki elérkezettnek látta az időt a távozásra, de ezen a ponton, a hedonizmus decens lezárásának szánva, keramikus barátnőm – akiről később lesz szó a lilaakác-illatos terasz vacsorái kapcsán – kedvesen, de mindenki számára érthetően feltette a kérdést: Lulikám, valami kis pour la bonne bouche, mielőtt hagynánk titeket aludni? És mosolygós, ilyen-olyan töltelékkel töltött csokoládépárnácskákban érkezett a pour la bonne bouche.

Ilyen volt egy lilaakác-illatos vacsora Prof. Dr. Szabó Zoltán, alias Duli házának teraszán.

Nyitókép: Zsubori Ervin, Kantin.