Gulyás Dénes: Lilaakác-illatos vacsorák #02 – Zsuzsa

Valamikor a múlt század 60-as éveinek közepén nagyapám, régi vágyát beteljesítendő, a nyakába vette Budapest 50–60 kilométeres vonzáskörzetét, hogy valami ízlésének megfelelő nyaralót vásároljon, vagy egy telket, amire aztán majd felhúz egy kis házat. Apróhirdetés útján jutott el Zebegénybe. A hasonló portyákra én is elkísértem. Egy almáskertet kínált a hirdetés. Nem a tulajdonos várt ránk, hanem egy megbízott. Idős úr, akinek kezén látszott, hogy sokat forgatta a lapátot, a kapát. Lábunk előtt-alatt a Dunakanyar, aminek csodájáról könyvtárnyit lehetne írni. Sajnos annyi pénze nagyapámnak nem volt, hogy azonnal megvehette volna. A dolgos kezű megbízott azt mondta, nagyapám ajánlatáról levélben tájékoztatja a tulajdonost, aki Rómában él. Két hét múlva érkezett a válasz arról, hogy az árból a tulajdonos nem enged. Teltek-múltak az évek. Zebegényt elfelejtettük, engem pedig beszippantott a művészet, annak is minden ága.

Egy galériában beleszerettem Szőnyi István rézkarcaiba. Vásároltam is néhányat. Most pécsi irodám falát díszítik, s valahányszor rájuk pillantok, a rakott krumpli jut róluk eszembe. Első olvasatra ez talán sértő is lehetne a rézkarcokra nézvést. Mégsem az. A zebegényi kirándulás és a rézkarcokkal való szerelembe esés után eltelt sok év, és a sors megajándékozott engem a szentendrei lilaakác-illatos terasszal és állandó vendégeivel.

Ma egyszerűbb, de annál finomabb, sőt nyugodtan állíthatom, messze földön híres fogás kerül az asztalra – mondta Duli, amikor megérkeztünk. Egyben megtiltotta, hogy a teraszra nyíló konyha felé akár csak nézzünk is. A szentendrei szellőnek azonban nem tilthatta meg, hogy a hátán ki ne lopja a csábító illatokat a kertbe, ahol én már a szokásos könnyű pezsgőt kortyoltam. Csuti felém fordult, s a fülembe súgta, hogy bizony már gyanítja, mi lesz a menü. Sorra érkeztek lilaakác-illatos terasz szokásos vendégei. Hat megnyúlt orrot és nyakat láttam a konyha felé fordulva, amint az orrok és nyakak tulajdonosai oldalazva közelítettek a kerti asztalon sorakozó italok felé. Aztán koccantak a poharak, és halk beszélgetés zsongása kezdődött.

Most! – kiáltott fel Duli, ami azt jelentette, hogy készek vagyunk asztalhoz ülni. Ez a „most” egy közösen elfogadott és magunk között érvényes felszólítás volt arra, hogy a konyhában serénykedők tálalhatnak, mert a társaság kertben iszogató tagjai felkészültek arra, hogy az iható örömök után valami szilárd étket is magukhoz vegyenek. Lassan araszoltunk a terasz felé.

Mint mindig, most is ültetéses vacsora volt, s hogy ki hol ül, arról a Luli tervezte kedves kártyák tájékoztattak. Egy egyszerre elegáns, szépséges, idős asszony, hófehér hajkoronával, visszafogott, de az arc szépségét mégis kiemelő sminkkel jelent meg, és egy hatalmas tepsivel, amelyet az asztal közepére tett. Még soha nem találkoztam vele.

Zsuzsa drága, hadd mutassam be neked Gulyás Dénest és feleségét, Csutit. Gulyás Dénes – így én. Mire az elegáns, hófehér hajú, szépséges idős asszony – Szőnyi Zsuzsa.

Déneském, szedjél kérlek mindenkinek, aki karnyújtásra van tőled – mondta Duli, mint mindig. Zsuzsa pedig ugyanolyan kedves, közlékeny, szellemes volt, mint amilyen szépségesen hófehér hajú és elegáns.

No de a rakott krumpli… Bizony, arról dicsőítő éneket is zenghetnék. Az alapanyagok hibátlan egyensúlya, az ízek harmóniája, állaga, vagy mondjuk így, halmazállapota egyszerűen tökéletes volt. Nem szeretem, ha túl zsíros, mert akkor a zsír túlterjeszkedik hatáskörén, mint ahogyan azt sem szeretem, ha túl száraz, mert akkor viszont nem végzi el a munkáját. A munkakerülőket pedig sosem szerettem. A tojás, a krumpli, a szalonna, a kolbász, a fűszerek, a tejföl összeforrott, összesült egysége, s mindezek illata, a hideg rozéval, Zsuzsa decens szépségével és halk szavaival olyan egységben volt, mint Zsuzsa édesapjának, Szőnyi Istvánnak a rézkarcán a beszélgetők, pécsi irodám dísze. Igen, mindig éreztem, hogy a szépség, a jóság, a figyelem, az odaadás, a tökéletes arányok ikertestvérei és eszközei a művészetnek és a gasztronómiának. Valami ilyesmi sugárzott Zsuzsából. Ezért volt az ő rakott krumplija messze földön híres.

Nem tudtam lakatot tenni a számra, és elmeséltem Zsuzsának nagyapámmal közös zebegényi próbálkozásunkat. Igen – mondta ő –, emlékszem arra, hogy a megbízottam levelet írt egy érdeklődőről, egy idős úrról, aki az unokájával jött Zebegénybe. Ezek szerint te vagy az unoka…

Aztán belekezdett a római Triznya Kocsma életének, az ő vatikáni munkáinak, a kocsmába járó magyar hírességeknek a lebilincselő történeteibe, melyeket itt most nem osztok meg. Azok egy részét olvashatja mindenki Zsuzsa írásaiban. A nevek viszont magukért beszélnek, Márai Sándortól Illyés Gyuláig, Weöres Sándorig, Pilinszky Jánosig, Várszegi Asztrikig és még számos más magyar művészig.

Milyen furcsán hangzik e nevek után, hogy rakott krumpli. Pedig biztosan ők is szerették.

Nyitókép: Zsubori Ervin, Kantin | A szövegben Szőnyi István rézkarca, Gulyás Dénes gyűjteményéből.