Szentmiklósi Tamás: A Bambi és a kádári világ
Minden kornak megvannak a maga tárgyi, kézzelfogható, sőt fogyasztható szimbólumai, s nincs ez másképp az időnként mindmáig visszasírt kádári Magyarországgal sem. Csak a szépre emlékezünk? Mármint az én korosztályom, amely az 1950-es évek második és az 1960-as évek első felében élte meg gyerekkora java részét. Boci vagy Tibi csokoládéval, Dunakavics cukrot rágcsálva rongálta fogazatát, ormótlan cipőkben járt, farmer helyett durva tapintású és hamar kopásnak induló tréningnadrágot viselt. A tévét nézve, amelynek azért javára írandó, hogy annak idején hetente egyszer, hétfőnként szünnapot tartott, a hetyke bajszú Tenkes kapitányának drukkolt, aki móresre tanította a tökkelütött labancokat (kész csoda, hogy nem lett belőle diplomáciai botrány Ausztria és Magyarország között!), s hírből sem ismerte James Bond nevét, de Tarzanét is csak akkor, ha egy idősebb ismerősnek sikerült megkaparintania a majomemberről szóló füzetregények valamelyikét a feketepiacon.
Én is milyen ártatlan voltam még! Emlékszem, a Károlyi-kerti focizás után gyakran elzarándokoltam a Kecskeméti utcai trafikhoz, ahol egy ősz haját kontyba fogó, kék köpenyes néni mindig mosolyogva fogadott, s engedte, hogy vásárlás nélkül, csak úgy bámészkodjam. A néni mindenfélét árult, nem csak cigarettát: patronos pisztolyt, nevető pénztárcát, kezdetlegesen kimunkált álarcokat vagy sosem látott színésznőknek, filmsztároknak a korabeli normákhoz képest igen merész, fekete-fehér fényképeit, s bizony nehezen tudtam levenni a szemem Anita Ekberg (svéd származású, korabeli szexszimbólum) igencsak telt kebleiről. Valami már akkor jelezte, hogy ami a nőket illeti, lesz itt baj bőven, nehéz, de legalábbis szövevényes és kusza időknek nézek elébe…
És volt annak a korszaknak egy iható szimbóluma is: a Bambi, melyet először 1947-ben kezdtek el palackozni nálunk, ám 1960-tól datálódik az igazi diadalmenete Magyarországon. Csatos üvegben került forgalomba az első és sokáig egyetlen magyar szénsavas üdítőitalként, ízét nehéz szavakba foglalni, maradjunk annyiban, hogy édeskésen volt fanyar, és fanyarul édeskés, mert sokféle természetes összetevőt (narancs-narancsivirág, gyömbér-borókabogyó, citrusos limonádé és rebarbara ízek) tartalmazott. Csak egy bökkenő volt vele: a 12 százalékos cukortartalom, aminek persze a nemzedékem látta kárát, s ami később bőséges munkát adott a fogorvosoknak. (Tudnék mesélni…)
Node, törődtünk is mi vele, hiszen fogalmunk sem volt az ártalmasságáról, de ha lett is volna, az sem tántorít el bennünket attól, hogy a Bambi az élvezetek netovábbja. Tudtuk, hogy ha jól viselkedünk, ha úgy teszünk, mintha egyetértenénk a felnőttek kívánalmaival, annak meglesz a jutalma. És még azt sem bántuk, hogy mivel az ország kapacitásai, így a hűtőkapacitások is szűkösek voltak, rendszerint langymelegen fogyaszthattuk csupán a hőn áhított itókát. És ma is jókat röhögök a korabeli slágeren, amitől még most is sokan olvadoznak a gyönyörűségtől („Pancsoló kislány”): „Jaj, úgy élvezem én a strandot / Ott annyira szép és jó, / Oly sok vicceset látok, hallok, / És még Bambi is kapható!”
Bambi is? Na, ez az, amin végképp fenn tudok akadni, s legszívesebben üvöltöznék, ha látnám az értelmét, de ebben a mostani hangzavarban, ugyan minek? Nem Bambi is, hanem csak Bambi!
Egyszer mindennek vége szakad. A Bambinak is ütött az órája. 1968-ban, amikor már új szelek fújdogáltak mifelénk az új gazdasági mechanizmus jegyében, eljött hozzánk, látott és elsöprő győzelmet aratott az addig elátkozott, a nyugati világ hanyatlásának szimbólumaként elkönyvelt Coca-Cola. A Bambinak abban a minutumban befellegzett. A valóságot elmismásolandó akkor kaptak szárnyra mendemondák, hogy a Bambi kátrányt tartalmaz, ami úgy, ahogy van, színtiszta hazugság, csupán annyi igaz belőle, hogy nem megfelelő tárolás esetén egyes alkotóelemei bomlásnak indulnak, s ez okozhatja a kellemetlen kátrányízt. Ne csodálkozzunk, minden korszakváltásnak vannak áldozatai, miért éppen a Bambi úszta volna meg szárazon? Utólag bármire lehet kígyót-békát kiáltani, az újabb nemzedékek úgysem tudják már kinyomozni az igazságot.
Persze mindig vannak, akik meg akarják lovagolni a nosztalgiát, s így aztán történtek kísérletek a Bambi feltámasztására, hátha az idősebb nemzedékek bekapják a horgot, meg a múltra a maguk felületes módján kíváncsi ifjabb nemzedékek majd ráharapnak, ám ezek hamvukba holt próbálkozások csupán, bármilyen hangosan ugatnak a kutyák, a karaván feltartóztatatlanul halad, s ha útközben időnként megáll, mert megszomjazott, nem Bambit akar inni.
Hátha vigasztaló, hozzáteszem, hogy semmi nem múlik el nyomtalanul, mindennek van utóélete. A Bambinak is.
Amikor manapság ketten, régi ismerősök, összefutnak az utcán, gyakran elhangzik az egyik szájából: „Iszunk egy Bambit?” És ez jelenthet bármit. Azt is, hogy a másik „iszik-e” még, mármint alkoholt, vagy azt, hogy van-e kedve egy kávé vagy üdítőital mellett beszélgetnie egy asztalnál.
Ha kérdeznéd tőlem, mert tiszteled a koromat, s a kedvemben akarsz járni, hogy szeretnék-e Bambit, azt az igazi régit inni, s közben csillogó szemmel néznél rám, már ne haragudj, de félreérthetetlenül adnám a tudtodra, hogy NEM!
Nyitókép: Déli pályaudvar, az Utasellátó önkiszolgáló büfékosara egy vasúti kocsiban, 1962 (Fotó: Fortepan / Bauer Sándor).
