Gulyás Dénes: Lilaakác-illatos vacsorák #04 – Iván

Először 1979-ben találkoztunk az Operában, egy bemutató – Sztravinszkij: A léhaság útja – főpróbáján. Az első felvonás utáni szünetben, kávézás közben odalépett az asztalomhoz egy elegáns úr s bemutatkozott: Dr. Topolánszky Iván vagyok – mondta. Általában udvariasan megköszönöm, és ugyancsak udvariasan kitérek a beszélgetés elől, ha előadás vagy főpróba szünetében gratulál valaki. Valahogy mindig másutt jár az eszem munka közben. Ő azonban meglepő zenei tájékozottságról tett bizonyságot, így végül sajnáltam, hogy a szünet csak 20 percig tartott. Beszélgettem volna még hosszan.

Hallom, milyen jót beszélgettetek a férjemmel – lépett hozzám másnap Éva, az Opera művészeti titkára. Azt, hogy egy ilyen rövid beszélgetésből több évtizedes barátság növekszik, nem gondoltam. Iván háziorvosom lett, vadászlovaglásokon társam, vitorlázásokon kormányosom. Baráti összejöveteleken zongorista, aki kotta nélkül játszotta a Wagner-operákat. Előadásaim és koncertjeim szorgalmas látogatója, gazdag könyvtár tulajdonosa, igazi reneszánsz emberorvos, wagneriánus. A szentendrei lilaakác-illatos esték állandó résztvevője, egyben szerencsés ember, mert a szívét Dr. Szabó Zoltán, azaz Duli operálta.

A lilaakác és illata erősen tartotta magát. Szentendrére mindig négyen egy autóban mentünk: feleségeink, Csuti és Éva, illetve Iván és én. Éván volt a sor, hogy elkészítse a vacsorát. Arra gondosan kellett ügyelnie, nehogy szárnyas vagy hal szerepeljen az étlapon. Iván ugyanis közölte, hogy olyan húst ő nem eszik, amelyik életében repült, vagy csak akart repülni, vagy úszott. Legeljen – mondta –, négy lába legyen és legeljen. Ez erősen szűkítette a lehetőségeket. Marha, bárány, kecske, esetleg legelő vad.

Éva feszegette a határokat, de annyira bátor nem volt, hogy esetleg valamilyen egzotikus, legelő négylábúban gondolkodjon, például zsiráf, vagy nagy kudu, esetleg antilop, krokodil – bár az nem legel, de négy lába azért van –, netán kafferbivaly. A szerb gyuvecs – leánykori nevén: balkáni lecsó – mellett döntött. Igaz, a gyuvecsért életét áldozó négylábú sem legel, hanem inkább túr, de ezt a problémát Iván hamar, már az első pohár hideg pezsgő után megemésztette. A gyuvecs egyszerűnek tűnő étel, mégis tudni kell hozzá valami egyebet, minthogy gyorsan összerakni a hozzávalókat és be a sütőbe.

Meggyőződésem, hogy bármivel foglalkozunk – legyen az főzés, kertészkedés, írás, muzsikálás, szobrászat, festészet, vagy egy szép könyvespolc elkészítése –, az, hogy milyen lesz, már akkor eldől, amikor kezünkkel megérintjük az anyagot, sőt amikor fejben eldöntjük, hogyan kezdjük a munkát. Ebben Évával közös nevezőn voltunk.

Zseniális tanárom, Pernye András, egy Beethoven-koncertet követő napon, a zenetörténet-órán azt mondta: Figyelték tegnap Richtert? Még nem kezdett játszani, csak ült a zongoránál a teltházas néma csendben. De az a csend már zene volt. Az a csend szülte meg az indulatot, ahogyan egy perccel később játszani kezdett.

Óh, igen, tudom, kissé furcsa, vagy talán bizarr a hasonlat: Beethoven és gyuvecs. Mégis, biztos vagyok abban, hogy az eredmény minősége az induló szándék minőségében gyökeredzik.

Évánál sem a szándékkal, sem az alapanyagokkal nem volt baj. Rizs, paradicsom, paprika, tarjaszeletek, fűszerek, és mert minden recept és házi szokás különbözik, Éva sajtot is reszelt bele. S a végén, amikor a sütőből kivette, tejföllel is megkente, így a gyuvecs kissé ropogósra sült teteje nem csak azonnal ehető hőmérsékletűvé vált, hanem kedvesen harmonizált a tejföl lágyságával. Külön tálon halmozva érkezett a friss, csípős, hegyes zöldpaprika. Gazdagon szórtam a tejföl tetejére.

Őszintén szólva nem vagyok otthon a szerb borok világában, Duli pincéjében sem öregedett belőlük egy palack sem, így Sauska rozét választottam. Talán azért is, mert a rozét igazán hidegen illik inni (én még annál is hidegebben, 4-5 fokosan szeretem), így a zöldparika csípőssége azonnal enyhül, a következő karika pedig az élvezetek hullámvasútjának bizonyul, amikor újabb korty hideg rozéval hűsítjük. Nagy és mély tepsiben érkezett a gyuvecs.

És Duli, mint rendesen, minden vacsorán: Déneském, akkor szedjél mindenkinek, akit elérsz. Vacsora közben hallgattuk Iván és Éva beszámolóját legutóbbi bayreuthi Wagner-portyájukról. Ha színházról, éneklésről, operáról esik szó, mindig „munkahelyen” érzem magam. Igyekeztem tehát a gyuvecs felé terelni a figyelmet.

Aki este gyuvecset fogyaszt, ne ebédeljen gazdagon, s számítson arra, hogy éjszakai nyugodalma talán kissé nehézkes nyugodalom lesz. Aki este a Trisztánt hallgatja, s át is adja magát Wagner zsenijének, kis szerencsével ugyanígy járhat. Így leves sem előlegezte ezt a vacsorát. Csak, mint könnyű Rossini zenekari szonáta, hideg görögdinnye zárta.

Nyitókép: Zsubori Ervin, Kantin.