Gergely Tamás: Vineta! Vineta!

Mikor a fiam tízévesként egy svéd pingpongcsapat tagjaként Budapesten versenyzett, a csapat tolmácsa lett, s egyik ebédnél megkérdezték tőlük:

– Tészta?

Mármint hogy a hús mellé körítésként laskát kérnek-e?

Tészta… erdélyi szüleitől azt tanulta, a tészta a harmadik fogás süteménye, szóval kisebb nyelvi egyeztetés döntött arról, hogy a svéd lurkók a hús mellé mit esznek.

Hasonló a helyzet a vinetával is… A Kantin olvasói padlizsánként ismerik, ám ezt a szót én Magyarországon turistáskodva hallottam először szentendrei barátainktól, már felnőttkorban. Nem néztem utána, de úgy gondolom, hogy annak eredete a szerbhorvát nyelvek egyikéből származik, míg Brassóban, ahol nevelkedtem, a román vinetéből vettük át. Akárhogy nevezzük, és akárhonnan kölcsönöztük a nevét, az a kedvesen lila zöldség, ha jól elkészítik, nagyon finom!

Stockholmban mi főleg bevándorlók üzleteiből vásároljuk – egyrészt ott olcsóbb, másrészt az íze talán jobb, mint a spanyol vinetának, amelyik napot ugyan látott, viszont környezete melegház volt. Íze: nem elég egy órán át sütni 275 fokon a lerben, meg kell még toldani 10–15 perccel, és megfordítani közben. Nem sajnálni tőle az olajat kikeverés közben, valamint mustárral vagy citromlével savanyítani.

Viszont: akármilyen ügyes vagyok, a bukaresti vineta-ízt nem tudom elővarázsolni. Mert ott nyílt tűzön sütöttem. Itt elektromos a kályhánk, ott metángázzal működött. No de az íz! Mondhatom azt: a stockholmi vinetám jó, a bukaresti isteni volt!

Illusztráció: Pixabay.