Kállay Kotász Zoltán: Ott fogsz

„Ott fogsz majd…”
Piszmogtam, kevergettem, kotorgattam,
otthagytam a kelkáposzta-főzelék nagyját,
nagyi dühösen felkapja, eltakarítja,
aztán az előszoba közepén felvetett fejjel rákezd:
„Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát…”
Ezerszer hallottam tőle,
aztán ezeregyedik alkalommal elgondolkodtam:
sírni tehát úgy kell, hogy lássák…
Mások előtt. Ha nem látják, az felesleges.
Az csőd!
„Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát,
százszor megcsókolsz egy szál ibolyát…”
A második sort többnyire lespórolta,
kilógott a koncepciójából;
nem romantikázunk, most róla van szó, anyáról, nagymamáról,
aki feláldozza magát a családjáért!
Miatta kell… amikor már… ahol már…

Nem ettem meg a kelkáposzta-főzeléket,
spenótot,
sárgaborsót,
vegyes főzeléket,
nem kaptam be, nem nyeltem le, nem bíztam, nem híztam…
„Ott fogsz majd sííírni, ahol senki se láááát…!”
A nagyszoba közepén kuszált hajjal áriázik,
ha ő meghal, mindennek vége,
ha ő nincs, semmi sincs,
ríhatunk,
ő azonban felpáternoszterezik a Mennyországba,
nagy pacsi a tenyérbe,
„csüccs ide, Rózsikám, mellém,
a trónra!”

Holnap talán túrós tészta lesz ebédre.

Illusztráció: Fortepan / Kereki Sándor.