Szentmiklósi Tamás: Bogrács és bűnbánat
Volt olyan, hogy egy zöldövezeti budai kisvendéglőben megállt a levegő. Régen történt, talán igaz sem volt. Csak annyi biztos, hogy akkoriban ritkán ettem meleg ételt. A hetvenes évek elején egy albérleti szobában laktam közvetlenül a Libegő alatt. A háziak csak nappal kapcsolták be a pincei kazánt, éjjel minek fűteni, ott van a dunyha. Törődtek is azzal, hogy nappal szinte sosem tartózkodom otthon, ugyanakkor éjjeli bagoly vagyok, akinek este tízkor kezdődik a napja.
A fürdőszobát használhattam, a konyhát nem. Ilyenformán az evést házon kívül kellett megoldanom, de nem csináltam belőle nagy gondot. Kutyafuttában „étkeztem”, hol itt, hol ott kaptam be valamit – tejívóban, büfében, önkiszolgáló étteremben, ami éppen az utamba került. Ráadásul gyakran előfordult, hogy megjelent egy könyv, amelyre régóta fájt a fogam, s olyankor nem volt kérdés, hogy a táplálkozás vagy a jeles mű közül melyiket válasszam, úgyhogy inkább korgó gyomorral tértem „haza”.
Nagyobb gondot jelentett a dohányzás. Aki ismer, tudja rólam, hogy világéletemben, vagyis a legelső büdös cigaretta 16 éves koromban történt elszívása óta láncdohányos vagyok. (Az elsőt még az éjszaka egy egész doboz követte, másnap délelőtt félre is beszéltem, olyan rosszul voltam, de meg sem fordult a fejemben, hogy hadat üzenjek a szenvedélynek. Genetika?) Na, szóval a háziak a dohányzástól is eltiltottak, márpedig én füstölés nélkül semmi értelmeset nem tudok művelni. Annak idején iskolás, na, jó, főiskolás voltam még, vizsgázgatnom kellett bizonyos időközönként. Tavasszal vagy nyárelőn könnyedén túltettem magam a tilalmon. A házzal átellenben volt egy nagy szikla, arra felmásztam a jegyzeteimmel, s tanulás közben annyit pöfékeltem, amennyi jólesett.
Más volt a helyzet télvíz idején. Akkor két választásom volt csupán: a közeli kisvendéglő vagy a távolabbi presszó. Ez utóbbi azért edzett igazi, lényegre törő gondolkodóvá, mert ott folyton zene szólt, élő vagy gépi, amiért máig nem győzök hálálkodni – ott végre sikerült elsajátítanom az elmélyült koncentrálás mesterségét, ami nem adatik bárkinek, azt nem adják ingyen, azért szenvedni kell.
Na, és akkor ott volt a kisvendéglő, ahová ebéd- vagy vacsoraidőben nem mehettem, mert akkor csurig volt, s olyankor nincs az a pincér, aki ne tessékelne ki egy könyv fölé hajló és csupán kávét fogyasztó jöttmentet. Semmi gáz, gondoltam, délután csak nem ebrudalnak ki.
Ülök a kisvendéglőben könyvem fölé hajolva, a kávét a biztonság kedvéért csigalassúsággal hörpölöm, iszogatom, lássa mindenki, hogy azért én is fogyasztok, meg különben sincs sürgős dolgom, miért ne kávézhatnék én is úgy, ahogy egy angol arisztokrata teázik. Csakhogy! A kicsiny helyiséget, ahová beszorult a gonosz levegő, ételszag lengi be – resztelt máj, marhapörkölt, halászlé, gulyásleves, Jókai bableves, párizsi szűzérmék, brassói aprópecsenye, brüsszeli pulykamell, sztrapacska ínycsiklandozó szaga és illata bódít el. Nekem meg korog a gyomrom!
Mélységesen érzékelem és átélem létezésem nyomorúságos voltát, amikor tőlem két-három asztalnyira valaki gulyáslevest rendel. A félig üres helyiségben minden szó tisztán hallatszik. Szemügyre veszem az illetőt. Afféle tébláboló, az élet sűrűjében utat tévesztő figura. Vékony, mint a nádszál, kopottas zakó, kihajtott gallérú fehér ing, csúnya, nagyon csúnya kopaszodás, minek természetes folyománya a látszólag, de talán csak megtévesztőleg sok értelmet sugárzó magas homlok, a szemüvege pedig olyan vastag, hogy akár szódásüveg is lehetne. A vak is látja rajta, hogy otthonosan mozog a filozófia világában, de soha életében nem nézett még végig egy focimeccset. Vaságyastól lehet vagy negyven kiló.
Ösztönösen, a gyomrom szavára hallgatva, harag gyúl keblemben iránta – ő csak úgy rendelhet magának gulyáslevest, amit a pincér vasláncon himbálódzó bográcsban tálal fel neki, én meg, de hagyjuk is inkább. Próbálom elterelni róla a figyelmem, újra a könyvembe mélyedek, ám néhány perc múltán mi történik? A tornából annak idején valószínűleg felmentett fickó int a pincérnek, s amit mondott neki, attól ott, abban a zöldövezeti budai kisvendéglőben megállt a levegő.
„Uram, ne haragudjon, nagyon finom volt, de jóllaktam. Szívesen felajánlom a többit valakinek, aki még éhes.”
A pincér hüledezik, úgy mereszti rá a szemét, mint akit bolha csípett meg, de lepleznie kell a vendég előtt, hogy viszket valamije, nehogy a főnök lássa, hogy kiesett a szerepéből… Aztán hümmögve széttárja a kezét, s komótosan, rezzenéstelen arccal leszedi az asztalt.
Én? Nos, én már ott tartok, hogy szólok, igen, szívesen megenném a maradék gulyást, röstellem és elnézést kérek mindenkitől, akit illet, hogy már megint a magam ostoba szempontjai szerint, elhamarkodottan ítéltem meg valakit, holott, úgy tűnik, sok közünk van egymáshoz. Nem szólok. A pincért látva győz bennem a „józan ész”, s üres, végtelenül üres gyomorral távozom.
Csak hazafelé, az egy kocsis 58-as villamoson zötykölődve átkozódom. Megint kihagytam ritkán adódó lehetőségeket: ingyen gulyást enni és a fickóval összebarátkozni.
Illusztráció: Kantin – AI-generált kép, Freepik/Pikaso.
