Börzsönyi Erika: Lekvárfőzés idején

Ma, amikor a gyümölcsök ára az égbe szökött, és egy kiló helyett csupán néhány marék meggyet tudok venni, kajszibarackról, málnáról meg csak álmodozom, gyakran eszembe jutnak gyermekkorom hajdani lekvárfőzései. Igaz, nem kellett semmit sem venni, mert ott volt a kert, ahol minden hozzávaló megtermett.

Valóságos szertartása volt a szilvalekvár főzésének, egész napot szánt rá a család, és a munkafolyamatban mindenkinek megvolt a maga feladata. Én a legkisebb voltam, nekem többnyire csak a bámészkodás, meg a „mondd meg nagyapádnak”-típusú hírközlés jutott. Mivel eléggé kétbalkezesnek számítottam, semmi fontos, vagy netán veszélyes műveletet nem bíztak rám.

Először is le kellett szedni a kert végében álló szilvafák termését. Erről rögtön eszembe jut a kardinális kérdés, vajon hány szilvafánk volt? Egyik nővéremet kérdezem, rögtön érti a dilemmámat, és nevetve válaszol: nem voltunk nemesek! Ebből tudom, hogy nem lehetett hét a szilvafák száma. Messzire nyúlik egy lekvárfőzés emlékezete is! Egészen a történelemkönyvekig.

Mindketten másképp emlékezünk a szilvafák számára, de aztán abban maradunk, hogy összességében lehetett hét, vagy akár nyolc is, mert először is ott voltak a lekvárnak való finom besztercei fajta fái, aztán még néhány ringló és potyóka szilva is, amelyek a szilvafák rendjének alsóbb osztályaiba tartoznak, bár kétségkívül finom a termésük. Lekvárnak hagyományosan a besztercei való, bár jobb híján a másik kettőből is főztek, de soha nem keverték őket.

A lekvárfőzés előkészületeit nagy gonddal végezték. Előző nap tisztára mosták az üvegeket, ellenőrizték, hogy megvan-e minden szükséges kellék. Celofán, befőttes gumi, a lekvár tetejére szánt szalicil, és így tovább. Emlékezetemben apró termetű nagyanyám vezénylő tábornokként jelenik meg, aki az egész műveletet vezényelte.

Aznap kikerült az udvarra a nagy kék zománcos üst és az üstház, és a legfontosabb kellék: a hatalmas lekvárkavaró fakanál! Amikor utoljára láttam, már felnőttként, hozzáképzeltem évtizedek lekvárjainak illatát, ízét. Begyújtottak az üst alatt, és az alaposan megmosott, kimagozott szilvát beleöntötték az üstbe.

Nagyanyám alig volt magasabb, mint a hatalmas fakanál, amivel fáradhatatlanul kavarta órákon át a lekvárnak valót. Emlékezetem szerint nem adtak hozzá cukrot, mert a szilva maga olyan édes volt, hogy nem volt rá szükség. Így megőrizte a kész lekvár a gyümölcs természetes zamatát, ízét.

Sokáig kellett főzni, míg szinte minden nedvessége elpárolgott, elfőtt, és a végén sűrű massza lett belőle, olyan, mint a kocsikenőcs. Emlékszem, milyen kíváncsisággal és egyben áhítattal néztem kicsi gyerekként, mint változnak a szép nagy szemű szilvák lekvárrá a szemem előtt!

Aztán a kész lekvárt belemerték az üvegekbe, celofánnal lefedték, befőttes gumival rögzítették. A lekváros üvegek dunsztba kerültek, hogy ott álmodjanak a télről egy napig. Másnap pedig elfoglalták helyüket a kamrában a polcokon, a többi befőtt és lekvár mellett.

És akkor jött a nap fénypontja, legalábbis számomra: az üst kitakarítása. Ehhez persze előbb el kellett belőle távolítani minden csepp lekvárt, és erre leginkább alkalmas eszközök a gyerekujjak voltak. Megengedték a nyalakodást, mi pedig éltünk a lehetőséggel.

Egész napos, nehéz munka volt a lekvárfőzés, amit nagyanyám nem engedett át senki másnak. Az ő halála után anyánk folytatta, aki a mamához hasonlóan apró termetű, de erős akaratú asszony volt.

Pár év elteltével nagyot változott a világ, Anyánk súlyos beteg lett, kiszáradtak a fák, és emlékké változott minden hajdani lekvárfőzés, méhzümmögés, és a nap végén a nyalakodás.

Illusztráció: Pixabay.