Noth Zsuzsánna: Pépes

Pépes vacsorámat annak igazolására jegyzetelem le, hogy az élet nem fenékig tejfel.

Kihúzták a begyulladt metszőfogamat. Az arcom jobb oldalt, de még az orrom is megdagadt és bizsereg a fájdalomtól, viszont éhes vagyok, muszáj valami olyan laktató ételt ennem, amit nem kell rágni. Az édesburgonyára és a céklára esett a választásom. Kuktában puhára főzöm, villával összetöröm. Fehér borssal, sóval és vajjal ízesítem, olívaolajjal összekeverve még pépesebbé teszem, hogy könnyebben csússzon le a torkomon.

Egy kisebb és egy nagyobb pacnit ütök a kanállal a tányéromra. Emberformát vélek benne felfedezni, mégpedig szoknyás lánykát. Kihúzok a pacni oldalából két csíkot karnak, és a szoknya aljából kettőt lábnak. Mivel a cékla annak ellenére, hogy puhává főtt, ruganyos maradt, nem hagyja magát villával összetörni, ezért apró kockákra vágom. Így már adja magát, hogy felhasználjam szemnek, orrnak, szájnak és cipőnek. Beleillesztgetem a kockákat a krumplipürébe. Elkészült a lánykavacsorám.

Kiviszem az asztalra, leülök vele szemben és nem visz rá a lélek, hogy belemártsam a kanalamat. De egyre követelőzőbben korog a gyomrom, muszáj felfalnom a leánykát. Először csak az oldalát karcsúsítom óvatosan, hogy a forma azért megmaradjon. Egyre kétségbeesettebben mered rám céklaszemeivel, és mintha a szája elkezdene lefelé görbülni.

Életben kell maradnom. Nincs kegyelem. A gyerekeim által rajzolt, falon csüngő zsiráfképre emelem fel a tekintetem, és a bendőm megnyugtatására vaktában kanalazgatom fel az édeskés leánykát.

Fotók: Noth Zsuzsánna | Montázs: Kantin.