Gulyás Dénes: Egy vadsertés utóélete
Ma éjjel vadsertésre megyünk – mondta az öreg vadász, aki megtisztelt azzal, hogy mellette ülhettem a magaslesen, az egyik januári, csikorgó hideg éjszakán a Bakonyban.
A nagyadagban ugyanaz van, mint a kisadagban, csak tovább tart – 300 szónál is tovább
Ma éjjel vadsertésre megyünk – mondta az öreg vadász, aki megtisztelt azzal, hogy mellette ülhettem a magaslesen, az egyik januári, csikorgó hideg éjszakán a Bakonyban.
Manuela Inusa könyvének teái természetesen sokkal rafináltabbak, „művészibbek” egykori kedvenceimnél. Olyannyira, hogy a legtöbbjük szinte afrodiziákumnak tűnik.
Szedett-vedett bútorzata romkocsma-hangulatot kölcsönzött ennek a felkapott szórakozóhelynek. Az esténkénti élőzene vonzott oda minket. Nagy csáberőként szolgált Jimi Taylor gitármuzsikája és a meghívott énekesnők csengő hangja.
A napraforgó vagy tányérrózsa magja nemzeti eledele az orosznak, akár szegény, akár gazdag, még a legnagyobb úr is eszi, pláne ha ünnepel vagy utazik, és ráér. Utazáskor ez az első teendője, mert úton, útfélen árulják, hogy vesz egy marékkal, zsebreteszi, és már szemezi is.
Kollégiumi szálláshelyünk elfoglalása után átballagtunk a kultúrházba, aminek az udvarán egy bosnyák férfi a fia segítségével faparázs fölött két süldő malacot forgatott. Messziről odacsalogatott minket a beirdalt malacok fűszerekkel kenegetett pecsenyeillata.
A könyvsétáltató című regény főszereplőjéről, a már hetvenharmadik évében járó Carl Kollhoff könyvesfutárról nekem már a könyvízlelgetés első perceiben szülővárosom, Pécs felejthetetlen „könyves embere”, az író és könyvkereskedő, a Libresszó alapítója, Kende Sándor jutott az eszembe.
Reggel elállt a zápor, és csoportokban megérkeztek a fesztiválra meghívott vendégek, mindenféle foglalkozású emberek, a filmoperatőrtől a tanárig. A ragyogó napsütésben kiültünk a kertbe. Házigazdánk felesége egy nagy tál lángost sütött reggelire.
Először Franciaországban ettem, barátom unszolására. Hosszan ellenálltam ugyan, de az első falat és korty után már sajnáltam, hogy csak harmincévesen találkoztam ezzel az ínyencséggel.
Ültünk, beszélgettünk, sajtoztunk, boroztunk. Az asztalon fehér- és vörösbor, utóbbi el is fogyott – attól tartok, eleve nem volt sok, ez a vacsora úgyis erősen igénybe vette a pénztárcánkat. Egy ponton Sz. úr körülnézett, és megkérdezte: nincs még egy kis vörösbor?
Bukarest, nyolcvanas évek. Élelmiszerportyám végén, amikor valami ehetőt vadásztam a többnyire üres üzletekben, legalább egy darab vízzel telt vajat adjon a fennvaló!, észreveszek egy sebtében alakuló sort…
Az élet szép, ha azzá tesszük, vallottam akkoriban, és erre reflektált a sörsátor közönsége is. Az átlagéletkor hatvanhat év lehetett. A hetvenévesek is úgy rockiztak, mintha az imént léptek volna ki a tánciskola kapuján.
Új lakás – új konyha – új korszak (pasi maradt a régi!). Ehhez igazán méltó a sohasem kóstolt, rögtönzött, új évadnyitó cuppanós rizottó!