UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
A nagyadagban ugyanaz van, mint a kisadagban, csak tovább tart – 300 szónál is tovább
Néha sutyiban, amikor a mamám elaludt, belemártottam a kiskanál hegyét az üvegbe, aztán lenyaltam. Az ízkavalkád bűntudattal párosult. Szégyelltem magam. Néha az üveg peremét is körbenyaltam, így az odaszáradt cseppek sem vesztek kárba. Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd degeszre eszem magam, hogy tele lesz majd a szám az édes, fenséges ízzel. Ez soha nem adatott meg, mert az öt kicsi üveg lekvár nagyon kevés volt…
Életképek a mezőtúri művésztelep mindennapjaiból (a Kr.u.-i 2013. esztendőből), avagy amikor a szobrászok egy félbevágott sertésből bontják ki a témát.
Puritánia kulináris tartományának minden kétséget kizáróan legmaradandóbb, legtöbbet idézett nyelvi fordulata Medgyesi Pál – kegyes íróink sorában az abszolút „sztár-szerző” – „Tök-é avagy túrós étek?”-fordulata.
A puritán irodalmi művek gyakori olvasójának nyilvánvalóan feltűnik az evéssel-ivással, ételekkel-italokkal, mértékletességgel-mértéktelenséggel kapcsolatos metaforák nagy száma, amely messze meghaladja az ugyancsak nagyszámú állat (különösen madár!) metaforákat. Nem csoda, hiszen ezek a „képes beszéd”-elemek egytől egyig a puritán ízlésnek, mentalitásnak oly kedves „reáliák”, valósággyökerű kifejezési eszközök kategóriájába tartoznak.
A kávéivás a nászajándékba kapott piros kotyogóval kezdődött. Máig nem emlékszem, hogy került ki Németországba, de még mindig megvan.
Volt ott helybéli is: „Hát az milyen kanál?” (Fémből volt, fa helyett.) „Sok lesz az a víz, elúszik a tészta!” „Nincs az még kész, csak 24-szer fordítottad meg!” – röpködtek sűrűn a szakavatott kommentek.
Idd le a habot, mondja az apja és feléje csúsztatja a korsót. Fel se emeli, beszürcsöli egy húzásra, mintha már gyakorolta volna. Ez a gyakorlás lehetetlen, az asztalnál szürcsölni nagy bűn. Az ajkára ragadt hab zizegve, bizseregve semmisül meg. Nem kérdezték, mégis mondja, csak levegőt ivott.
Amikor dédnagymamám megérkezett Székelyföldről a szülőfalumba és nem volt semmijük, csak amit a szekéren magukkal tudtak hozni, egy olyan házba költöztették be őket, ahol volt egy kemence. Már másnap volt munkája és mit ennie. Ez az! Amanda pék lesz! Átszel vele minden határt. Országhatárt, az idő korlátját, a saját határait. Ezt kerestem…
Kávé. Kávézás. Egy kávé illata, íze, a kávézás hangulata. Az üldögélés, a kortyolgatás, a magadba, a másokba fordulás, itt-ott, ide-oda – ülve. Kényelmesen, nyugodtan, lazán. Élvezettel.
A lány biztos volt abban, hogy a spárgaleves utálatát apjának köszönhette. A vasárnapi ebédek alkalmával mindig volt ok a veszekedésre, mert anya elsózta, nem paprikázta meg, kevés volt az ecet, nagymama egészen másképpen csinálta és röpültek a kanalak, néha a tányérok is. Évekkel később sejtette meg a mögöttest.
Nagyszerű hely volt az ovi, egy nagy park közepén, kedves óvó nénikkel és óvodástársakkal. Talán csak J. Andrist nem kedveltem igazán. Ő ugyanis – máig feltáratlan okokból – érkezés után minden reggel egy kicsit megvert. De aztán rögtön jött a reggeli, mondjuk vajas zsemle és kakaó.
Hihetetlenül hangozhat, de őseim földje a hasamnál fogva (is) ragadott meg és csábított vissza. Egészen pontosan egy szezámmagos és egy lúgos zsömle alakjában materializálódott a kísértés, 1983-ban, Stuttgartban.