UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Lokalizációs tagolású menü
Ilyen píár mellett még jó, hogy elfogyott! – fakadt ki a házigazda az egyik Arnolfini Fesztiválon, amikor személyesen szerettem volna megkínálni az általam hozott ételből, de a tálalás után nem sokkal már egy szem sem volt belőle. Az üres tál melletti cédulán ez állt: „Borzasztóan ronda és borzasztóan finom spenót labdacsok Cauli módra”…
Reggel leugrottam a halpiacra. A Metro áruházban jártam és nem hagyhattam ki a halas pultot. A halászok jól ismernek, hiszen hetente többször vásárolok náluk. Az eladótól kértem egy tőkehal filét, valamint két nyurga makrélát.
A nyírt gyep négyszögére találomra ráterített kockás plédet – selyem címkéjén a vadnyugati lovasszekérrel – gyermekkoromtól nem hagytam elkallódni. Kétezervalahány októberének késő délutánja volt (úgy teszek, mintha nem tudnám napra pontosan), az a percről percre változó, tünékeny fajta, az áttetsző fénykúpjaival, mely minden tárgyat olyan feltételessé old.
Nemrég láttam egy riportot egy hétvégi összejövetelről, ahol a résztvevők az erdőt járva a túlélést és a vadon termő ehető növények felismerését tanulták. Így, ősz táján azonban a városban is lehet eszegetni.
Nem vagyok nagy főzőcskéző, kicsi sem, de amit elém tesznek, azt (a kelkáposztán és a finomfőzeléken kívül) megeszem. Gabinak, a feleségemnek pedig szokása, hogy tesz elém, reggel, délben, este.
Két sárga és egy pirosba hajló zöldpaprikát nagyvonalúan feldarabolunk, majd széles serpenyőben, sóval és kakukkfűvel megszórva, negyed órán át lassú tűzön párolunk.
Nyugaton vagyunk, a nap így ősszel érezhetően később kel, mint odahaza, nyolc is elmúlik, mire kivilágosodik. Ha ilyentájt végigmész a megszokott utcákon, elvétve találkozol valakivel.
A görögdinnyét először is ki kell választani. A tökéletes szelekció módszertanának könyvtárnyi irodalma van, a tuti tippeket azonban a tapasztalati tények nem mindig igazolják (ennél azért árnyaltabb a kép: szinte sohasem).
Aki tiszta udvarra és rendes házra törekszik, annak a portája előtt mindig látszanak a gereblyenyomok a homokban.
Van itt egy nagy hiány, kérem szépen, a hazai szakkönyvpiacon. Jelesül, még mindig nem jelent meg a levéltári hivatkozásokkal, forrásmegjelölésekkel hitelesített, tudományos igényességgel megírt Pacalbarátok Egyetemes Nagy Pacalkönyve!
Eredetileg a kásafélék ősiségéről és a Gyimesközéplokon fogyasztott bálmosról akartam szólni, de ha én ezt a bőséget előre tudom, bele sem fogok.
Sohasem kedveltem a halászlevet – kivéve azt, amit az unokáim anyai nagyapja főzött. Ez a „kivéve” jutott eszembe az elegáns, sokarcú Antwerpenben 1998 nyarán, egy fárasztó nap után (gótikus bazilika, szecessziós paloták, gyémántcsiszoló negyed és a Rubenshuis), a kikötő illatai-szagai hatására, amikor azt javasoltam, együnk egy átmelegítő levest.