UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Egy pici asztal, kávészünet idejére
Gyerekként azt tapasztaltam, hogy a kávé egy olyan savanyú és keserű lé, amit a felnőttek is csak úgy tudnak meginni, ha legalább két kockacukrot tesznek bele. Ennek a tapasztalatomnak némileg ellentmondott az a csodálatos illat, amit a kávédaráló tetejének leemelésekor szippantottam be, mikor a kockacukor-függő felnőttek megkértek, hogy főzzek nekik kávét.
Örök emlék marad, amikor a repülő kotyogó vagy másfél méterre megemelkedve húzott el mellettem és terítette a forró italt a földre és a falakra.
Nem iszom kávét. Ez kiderült abból az itt látható mail art küldeményemből is, amelyet mintegy két évvel ezelőtt a „coffe filter” című nemzetközi projektre küldtem; állítólag sikert aratott.
Sokáig csak akkor tudtam dolgozni, ha csend vett körül. Egy ideje azonban rájöttem, hogy létezik a csendnél jobb megoldás. Több is.
Reggel rohanva indultam, kávé nélkül. Gondoltam, beülök, olvasgatok, kortyolgatva. Halk zene, beszűrődő napfény, és az élet zaja.
A hely szíve-lelke egy lepkés-virágos herendi kávégép volt. Néha, amikor a kávémasina éppen pihent két főzés között, óvatos felderítések után meg-megsimogattam.
A kávéivás a nászajándékba kapott piros kotyogóval kezdődött. Máig nem emlékszem, hogy került ki Németországba, de még mindig megvan.
Kávé. Kávézás. Egy kávé illata, íze, a kávézás hangulata. Az üldögélés, a kortyolgatás, a magadba, a másokba fordulás, itt-ott, ide-oda – ülve. Kényelmesen, nyugodtan, lazán. Élvezettel.
A kávét keserűen.
De kell hozzá valami édes,
mogyoróscsók például,
bár azt már a Centrálban se adnak.
Az én kávém – ez a gyerekkori, csatos üveges – pótkávé. Gondolom, háború utáni megszokás. Forralt friss tehéntej – ráncosodó bőre, mint torlódó jégtáblák, nagyanyám kezéből belémorzsolt Franck katáng-korong – egy alábukó fóka, frisshó-cukrosan, Arktisz-hidegen.