Lehet, kissé naivnak néztek, ha azt mondom, hogy minden évben, amikor mi, szanaszét szóródott magyarok az új búzát és kenyeret ünnepeljük, nekem azok a réges-régi nagy szeletek jutnak eszembe, melyeket gyermekkori pajtásom minden reggel jó vastagon megkent disznózsírral.

Gyermekkoromban volt a nagyanyámék háza előtt egy vénséges körtefa a Mária Lujza fajtából. Meglehetett az vagy száz éves is, mert nagyapám, amikor megvásárolta jövendőbeli családi fészkét, már javakorabeli, hatalmas koronájú fa volt. Nos, ez a körtefa úgy ontotta minden évben a nagy, lédús gyümölcsöket, hogy gyakran letört alattuk egy-egy ág.

Mikor még földjeinket nem sajátította ki a „népi hatalom” (itt persze a kollektivizálásra célzok), nagyszüleim felvittek a Palájra, ahol akkoriban jó félhektárnyi kaszálójuk volt, s ott évente kétszer, ritkábban háromszor „szénát csináltak”.

Nálunk, Csángóföldön, úgy tartották: senki sem lehet annyira szegény, hogy erre az étekre ne futná neki. Nagyanyám mindig a kétliteres piros-fehérbabos fazakában főzte, mert kettőnknek nem kellett ennél több (néha el sem fogyott).